Semjén Zsolt, a Fidesz egyházpolitikai programjának elkészítésében közreműködő KDNP elnöke a Balog-féle nemzetstratégia foganatosítása érdekében "markáns egyházpolitikai elképzelések" valóra váltását ígéri jobboldali kormányzás esetén. Ezek közé tartozik például az egyházak sajátos pénzügyi megtámogatása, a kötelezően választható hitoktatás bevezetése és olyan középkori gyakorlat feltámasztása, mint az egyházi esküvő állami elismerése, azaz a plébániáknak önkormányzati és állami hatáskör biztosítása. S hogy még mi minden? A kilátások meglehetősen borúsnak tűnnek. A jobboldal két prominens egyházpolitikusának nyilatkozatai ugyanis arról árulkodnak, hogy az állam világnézeti semlegességének elve immáron a feledés homályába vész a Fidesz-KDNP politikai szótárában.

E riasztó feledékenység sűrűn emlegetett argumentumai szólaltak meg nemrég Semjén tolmácsolásában. A KDNP elnöke kérdésre válaszolva elmondta: "Arra a felvetésre, hogy az egyházakat saját hívei tartsák el, nos, én azt válaszolom: tartsák el az SZDSZ-t a saját tagjai. Én nem szeretem a bokszot, mégis az én adómból támogatják a különböző ökölvívó-egyesületeket." Egyfelől tehát megtudhatjuk, hogy "a katolikus egyház fundamentalista világnézeti pártjaként, azaz az egyház lándzsájának hegyeként" (copyright Semjén) működő, tehát minden bizonnyal az egyház szószólójaként fellépő KDNP-nek esze ágában sincs az egyházak teljes autonómiájának, gazdasági függetlenségének és önállóságának megteremtése, éppen ellenkezőleg: működtetésüket továbbra is szigorúan az állami költségvetés terhére képzelik el. Másfelől megtapasztalhatjuk, hogy a politikus Semjén súlyos ismeretbeli hiányosságokkal rendelkezik a világnézetileg semleges, modern demokratikus köztársaság természetét illetően, de legalábbis azzal szögesen ellentétes álláspontra helyezkedik. Modern demokratikus államberendezkedésünk egyik fundamentuma a többpártrendszer. Az állam demokratikus működtetésének szerves része, hogy az állampolgárok demokratikus választások útján a politikai pártokon keresztül gyakorolják a népképviselet elvét. A demokratikus jogok érvényesülését ez a forma látszik leginkább biztosítani, s Churchillel szólva ennél jobbat eddig még nem talált ki senki. Vagyis az egyes pártok finanszírozása egyben a demokratikus államrend alapjainak finanszírozását, működtetését és fenntartását jelenti. A köztársaság működésének eme strukturális alappillérét egyébként maga az alkotmány is rögzíti: "A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. ... A pártok közreműködnek a népakarat kialakításában és kinyilvánításában." Az egyházak egy modern demokráciában nyilvánvalóan nem rendelkeznek ilyen szereppel, ebből fakadóan nem meglepő, hogy a magyar alkotmány sem tartalmaz erre vonatkozó rendelkezést. Az egyházak tevékenysége nem válhat részévé a köztársaság demokratikus államrendjének működését biztosítani hivatott struktúrának és finanszírozásnak. Az egyházak működése és szerepe az egyes hívek alapjogokban biztosított lelkiismereti magánügye, miként erről az alkotmány félreérthetetlenül rendelkezik, deklarálva, hogy "A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik." Míg tehát a pártfinanszírozás egyenesen alkotmányos kötelezettsége az államnak, addig az állami pénzből történő egyházfinanszírozás egyenesen alkotmányos tilalomba ütközik.

A felkészületlenség és a populizmus üt át azon az érvelésen is, amely azon az alapon követel az egyházaknak pénzt, mivel - így Semjén - az ő adójából finanszírozza az állam az általa nem kedvelt ökölvívást. Csakhogy ha a KDNP elnöke maga is vallaná az állam világnézeti semlegességének alkotmányos elvét, tisztában volna azzal, hogy míg az állam köteles állampolgárai számára biztosítani az oktatáshoz, kulturálódáshoz, sportoláshoz stb. való jogot és az ezekhez szükséges infrastruktúrát (az természetesen szigorúan szakpolitikai kérdés, hogy mire költ az állam és mennyit, és mire nem), addig az állam semlegességének elve kizárja a világnézeti kérdésekhez kötődő állami szerepvállalást és állami támogatást. Ez utóbbi kategóriába tartozik az egyházak anyagi támogatása, valamint a hitoktatás állami finanszírozása is. Mindez tehát már korántsem szakpolitikai, hanem szigorúan alkotmányossági kérdés. Ha Semjén történelmi ismereteit feleleveníti, minden bizonnyal felrémlik majd előtte, hogy az európai történelem vallási háborúkban, intoleranciákban és üldözésekben bővelkedő évszázadai után miért vált a demokratikus államberendezkedés központi és érinthetetlen elvévé az állam világnézeti semlegességének és az állam és egyház elválasztásának eszméje. Az az eszmény, amely a történelem tanulságain alapult, s amelyért a magyar és az európai progresszió (javarészt vallásos) legjobbjai küzdöttek a polgári átalakulás folyamán.

Ám a KDNP elnöke saját egyházának történetével sincs tisztában. Ugyanebben az interjúban Semjén a következőt szögezi le: "Amikor Gyurcsány előadta a pápának azt, hogy a magyar püspökök politizálnak, én akkor azt állítottam a parlamentben, hogy az egyháztörténelem során ilyenre még nem volt precedens", majd hozzátette, hogy csupán Göring volt hasonló lépésre képes. Való igaz, Gyurcsány Ferenc "az egyháztörténelem során" tavaly decemberben beszélt először erről a kérdésről a pápával. Előtte azonban rajta kívül nagyon-nagyon sokan. S tegyük hozzá: még többen voltak azok, akik nemcsak beszéltek, hanem tettek is ezt vagy azt, mikor mit. Ha már Semjén "egyháztörténelmet" emleget, hadd emlékeztessük az elnök urat arra, hogy az "egyháztörténelem" során akadtak, akik letaszították a pápát a trónról, akadtak, akik fogságba vetették, voltak, akik elégették a kiátkozásukról szóló pápai bullát, s voltak, akik elfoglalták a pápai államot. Császárok és királyok, államfők és egyházi mozgalmak szálltak szembe az elmúlt évszázadokban a pápai hatalom eszméjével és gyakorlatával, legyen elég az invesztitúraharcra utalni, császárság és pápaság ádáz és véres küzdelmeire. Egyházszakadások támadtak, vallásháborúk törtek ki, és ezek nyomán alakult át az egész európai politikai berendezkedés (lásd pl. a "cuius regio, eius religio" elvét.) A XIX. századi polgári átalakulás vetett véget a pápai önkényuralom és vallási intolerancia európai gyakorlatának, melynek következtében a pápa bullákban és enciklikában ostorozta az európai országok vezetőit, "őrültségnek" nevezve a szeparáció gyakorlatát és a lelkiismereti és vallásszabadság elvét. Nem véletlenül nevezi Kossuth 1893-ban "honárulással határos merényletnek" azt, ha a magyar katolikus klérus a római pápától kér utasítást a magyar törvényhozás ellenőrzése alatt álló kormány "akárminő tettének megbírálására". S ha már nemzetiszocialista analógiákat pendít meg Semjén (a riportot készítő újságíró csendes asszisztálása mellett), hadd emlékeztessünk arra, hogy a pápa önkéntes "vatikáni fogságából" a Mussolinivel kötött szövetség útján szabadult meg, cserébe a fasiszta párt támogatására szólítván fel elképedt híveit és az olasz kereszténydemokratákat. De maradva az analógiánál, azt se feledjük, hogy Spanyolországban éppen a katolikus egyház vált a Franco-diktatúra legfőbb támaszává a tábornok 1975-ben bekövetkezett haláláig, sokakból kemény kritikai hangot kiváltva ezzel. S hogy napjaink "egyháztörténelméből" is hozzunk példát, Semjén, a gyakorló politikus bizonyára tud arról, hogy a hivatalban lévő spanyol miniszterelnök, Zapatero milyen súlyos konfliktusba keveredett a katolikus egyházzal és személy szerint a pápával azt követően, hogy új miniszterelnökként szakítani kívánt az egyháznak még a Franco-időkből fennmaradt privilégiumaival, egyebek között éppen az oktatás és a finanszírozás területén. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az USA egészen a nyolcvanas évekig még diplomáciai kapcsolatot sem létesített a teokratikus monarchiának minősített Vatikánnal, annak súlyos történelmi visszaélései miatt. S hadd hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a közelmúltban nem is pusztán egy kormányfő, hanem az EU parlamentje (!) két határozatban ítélte el a Szentszék politikai tevékenységét. ("Határozat a Szentszék házassági és válási jogba történő beavatkozása miatt"; "Határozat az egyházak és vallási közösségek állami és közéletbe történő beavatkozásáról - különös tekintettel a Szentszékre." Mindkettőt lásd: www.zenit.org, 2002. február 20. és március 15.)

Azt persze készséggel elismerjük, hogy akadnak olyan szerencsésebb helyzetben lévő országok, amelyekben a pártpolitikai küzdelmeket nem a "Jó és Gonosz" szakrális összecsapásának tekintik az egyházak, minthogy ama országokban az egyházak gondosan távol tartják magukat attól, hogy a pártpolitikai kampányok kétes szintjére süllyedjenek le. Egy olyan országban azonban, ahol egyes kérdésekben az egyházzal szemben kritikai hangot megütőket rendre "deviánsnak" és "egyházgyűlölőnek" nevezi a "katolikus egyház lándzsájának hegyét" képező párt elnöke, van létjogosultsága az egyházi intolerancia feléledése fölötti aggodalomnak.

Buda Péter

egyházpolitikai szakértő

Gábor György

vallásfilozófus