- Relatív, hogy mit tekintünk egyáltalán a világ végének - állítja Burger István, a Galaktika magazin főszerkesztője. - Beletartozhat az emberiség pusztulása, a Földé, a világegyetemé, az általunk ismert világoké, de kicsit több is ezeknél. Hernádi Gyula Frankenstein című könyvében úgy tűnik, mintha a világ végét adnák hírül a keselyűk, holott csak a saját végüket jósolták meg.

Az emberiség nyilván magát félti leginkább. Minket az nem boldogít, ha egy környezeti katasztrófa leradírozza az emberiséget a Föld színéről, de egyébként utánunk is gyönyörűen süt a nap és vígan tenyésznek a mikrobák. Számunkra az irodalomban és a filmen is elsősorban azok a katasztrófák és világvége-elméletek a legizgalmasabbak, melyekben az emberiség kerül veszélybe.

Pestisjárvány, földrengés, istenítélet, lávatenger, ellenséges földönkívüliek és aszteroidák: nagy közös fóbiánk az eltelt évszázadok során számos világvége-forgatókönyvvel illusztrálta közelebbi-távolabbi időpontra prognosztizált haláltáncunkat. A hol fiktív, hol tudományos társasjáték résztvevői között egyaránt megtalálhatók misztikusok, teológusok, vallási fanatikusok, történészek, önjelölt próféták és bestsellerírók, tudósok. Háttér a tömegkulturális világkulissza, a téma pedig örök: finita la commedia.

- Összeomlásunk víziója végigkíséri az emberiség történetét - hangsúlyozza Csordás Attila kommunikációs vezető. - A visszaszámlálást már nem egyszer elkezdtük, rengeteg megjövendölt világvégénk volt már. Jósoltak világvégét 1000-re, majd 1033-ra is, Krisztus születésének és halálának ezredik évfordulójára, Jehova tanúi mindjárt három dátummal (1874, 1914, 1975) is előrukkoltak, de elég, ha csak az ezredforduló 2000-es számmal kapcsolatos tömeghisztériájára gondolunk.

Dacára a nem egyszer beharangozott eseménynek, világunk egyezményes jelek szerint is még létezik, a végjáték eddig mindig elmaradt, bár nem érdeklődés hiányában. A régebbi korok messianisztikus elképzelései mellé lassan felzárkóztak a tudományalapú pusztulásszimfóniák. A környezetterhelés, a globális felmelegedés pro és kontra, s a tudományos erkölcs rögzítette válságjelek is mutatják, hogy pusztán az apropó változik korszakonként: a félelem nem vész el, csak átalakul.

- Ugyanúgy, mint minden tömegkulturális jelenségnél, itt is divathullámokban gondolkodhatunk - mondja Csordás Attila. - Mostanában gazdasági okokból is a környezetszennyezés az aktuális téma, így az öko-világvégéknek van nagyobb virágzása. Többnyire van politikai-gazdasági vetülete is a világvége-történeteknek: a múlt században például az atomkatasztrófák, a hidegháborús fenyegetettség vagy a természeti kataklizmák és még sorolhatnánk.

- Ez az aktuálpolitikai vonatkozás a sci-fi irodalomban szépen nyomon követhető - veszi át a szót Németh Attila irodalmi szerkesztő. - A mai és a több évszázaddal ezelőtti világvége-koncepciók közötti fő különbség, hogy régebben sokkal egyszerűbben, naivabban képzelték el az írók is a világ végét. Az egyik legkorábbi világvége- és katasztrófaregény Mary Shelleytől „Az utolsó ember": itt még az írónő egy pestisjárványra vezeti vissza az emberiség kihalását. A világ azóta nagyot fordult, minden szempontból kitágult a horizont.

A mai szerzők már jobban érintettek a tudományos elképzelésekben, s túllátnak a Föld határain, már teljesen természetes, hogy egy író azt is számításba veszi, hogy mi van, ha nem pusztán a Föld pusztul el, hanem az egész Naprendszer vagy akár az egész galaxis. A történelem nyomai olvashatók ki a világvége-toposz alakulásából: a II. világháború ihlette művekben atomháború pusztít, a hatvanas-hetvenes évek réme a környezetszennyezés és a túlnépesedés, újabban pedig a globális felemelkedés és az éghajlatváltozás miatt aggódhatunk.

Az, hogy az irodalomban is továbbra is népszerűek a misztikus pusztulástörténetek, szintén egy széles körben megfigyelhető jelenségre utal: a II. világháborút követően egy darabig mindenki a tudósoktól és a mérnököktől várta a világ megváltását, de az elvárások nem váltak valóra, s rá kellett döbbenünk, hogy a tudomány nem válasz mindenre. Az emberek egyre nagyobb tömegben fordulnak el a tudománytól és próbálnak választ keresni a misztikumban.

- Arthur C. Clarke mondta, hogy „Egy eléggé fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól." - folytatja Burger István. - Ez a gondolat egymást erősítő hullámokat vet: mindig lesz valami ürügy, hogy miért képzeljük el a világvégét. A szorongás kultúrájában élünk, s hogy ezt éppen mi táplálja, változó: tudomány, hit, pénz és eladhatóság sokszor összefonódnak, de legalábbis szétválaszthatatlanok.

A legújabb dátum a maja naptár kapcsán a 2012: ugyan nem tudni biztosan, miért ennél a dátumnál végződik az időszámításuk, de elméletgyártásra ez is kiváló évszám. Az irodalom oldaláról nézve a világvége-sztori mindig figyelemfelkeltés és szembesítés: belekiabál a kultúránkba, s figyelmeztet arra, amin esetleg még változtathatunk, még ha el is indult volna már a visszaszámlálás.

Bár a főszerkesztő szerint az írók hisznek az emberiségben és a változás erejében, de magánemberként nem feltétlenül szeretné tudni, mikor kezd ketyegni az óra. - Ha a 2012-es dátumot vesszük alapul, nem egészen három évünk van hátra. Persze, a buddhizmus szerint minden napodat úgy éld, mintha az lenne az utolsó, de azért ez nem olyan egyszerű. Ha biztosan tudnánk, hogy százötven év múlva következne be a világvége, senki nem venné komolyan, mert nekünk az még messze van. Harminc évnél már kezdenénk latolgatni. De mikor csak pár évben vagy hónapban mérhető az idő? Az nagyon kemény. Nem tudom, akarnám-e tudni.