Tűzhalálról álmodó roma kislány
Furcsa gyermekkorról tanúskodó vallomások egész sora. A holokauszt még ma is, tudattalan rejtekutakon a harmadik, sőt a negyedik generációban is elvégzi pusztító küldetését. A gyakran álmokon úsztatott szorongás, mint egy belső film, szinte mindig azonos üzenetet hordoz. Az üldöztetésnek még nincs vége, az öröklődni képes „félelem vírus" lappangva, bár egyre tompább erőkkel, de gyakorta érezteti jelenlétét a még oly kiegyensúlyozottnak tűnő családok életében is.
Dina Wardi izraeli pszichoterapeuta emlékmécseseknek nevezte a holokausztot átélt generáció gyermekeit, unokáit, akiket szüleik a meggyilkolt rokon helyére „jelöltek ki". Így a gyász, a bűntudat, máskor a túlzottan nagy elvárások súlya alatt roskadozva, gyakorta képtelenek megszabadulni a nemzedékről, nemzedékre szálló lelki tehertől. Idehaza Dr. Virág Teréz pszichológus nevéhez fűződik a társadalmi traumák feloldását célzó terápiás módszer meghonosítása. A félelemmel élők tábora azonban ma is egyre növekszik, nemcsak a zsidó, hanem a legnagyobb társadalmi diszkrimináció alatt élő roma származásúak körében is egyre nagyobb szükség mutatkozik a mentális segítségnyújtásra.
- Anyám gondolatai ma is aktuálisak, ő mindig érzékenyen reagált mindenfajta társadalmi üldöztetésre - mondja Dr. Bárdos Katalin, aki maga is szakmabeli, és édesanyja halála után, az általa létrehozott KÚT Pszichoterápiás Rendelő vezetője lett. - Az embereket félelemmel tölti el, ami az országban történik. A társadalmi traumatizáció lényegileg ott rejlik minden lelki történésben, ahogyan ezt a holokauszt-trauma generációról generációra való átadása jelzi - teszi hozzá.
„Az emlékezés egy szederfára" című tanulmánykötetében beszámolt egy cigány kislány, Emese terápiájáról, aki megálmodja saját szörnyű tűzhalálát. Úgy gondolta, hogy a gyermekek problémáit nem lehet a szűkebb és tágabb - családi és társadalmi - környezet nélkül függetlenül vizsgálni. A neurotikus tünetek mögött meg kell keresni a társadalom felől érkező hatásokat. A szakember Emese álmát nem az „ősjelenettel" - a szülők nemi életével összefüggő gyermeki félelmek és szorongások -, hanem a társadalom felől érkező, valós félelmekkel magyarázta. A gyermekeket soha nem a terápia tárgyának, hanem egy segítségre szoruló személynek tekintette.
- A családja is megszenvedte a magyarországi zsidóüldözést?
- Igen, anyám családjából kevesen élték túl a koncentrációs tábor borzalmát. Nagyanyám Ravensbrückből, csontig lesoványodva jött vissza, de apámat is - alig tizenhat évesen - Auschwitzba deportálták. Anyám, amíg a nagymamám élt, nem kérdezte, nem beszéltette őt az átélt borzalmakról. Ahogy írta, majd negyven évnyi „lelki érzéstelenítés" után nyílt meg arra, hogy mások szenvedéseit meghallgassa. A tízéves Emese pszichoterápiás kezelése „nyitotta fel" anyám szemét, és ezután kezdett foglalkozni a holokauszt következtében kialakuló lelki sérülésekkel, traumás megbetegedésekkel. Ez meghatározó „találkozás" volt. A kislány asztmás rohamokkal küzdött éjszakánként és a kezelő orvos javaslatára került terápiába. Emesének titkolnia kell cigány származását.
Egyszer rosszat álmodtam a kórházban - mesélte a kislány. "Éjjel volt, későn tudtam elaludni és féltem. Anyával együtt lágerbe vittek és jött Hitler, azt parancsolta a katonáknak, hogy vessenek a tűzbe, hirtelen felébredtem, de akkor engem még nem öltek meg, mert hallottam az anyukám sikítását. A lágerbe Hitler vitte el a zsidókat. Az embereket a Duna szélére állították, lenyírták a hajukat. A nagymama mesélte, hogy még rohadtabb dolgokat is csináltak. Csillagot tettek ide nekik a szívükre."
Anyám erről az élményéről később ezt írta: „Emese álma óta sorsommá vált az emlékezés és az emlékeztetés. Egyre többször jelent meg előttem a két rettenetes szám, 600 ezer és 6 millió. Ahogy mennek azon az úton, amelyről nincs visszatérés. Kémények füstje, temetetlen és élve eltemetett, arc nélküli holtak képe jelent meg előttem."
- Eléggé beszélő név a KÚT, nem gondolja?
- Anyám a szavak, utalások, a családi kommunikáció mélyén rejlő félelmek felfejtésében zseniális volt. Halála után az egyik tanítványa nagyon találóan őt „szóépítésznek" nevezte. A KÚT egyszerre a Thomas Mann-i mélységes idők kútját juttatja eszünkbe, vagy éppen a magyar gyermekdalt, hogy „mély kútba tekintek", de a KÚT mint mozaikszó - magyarul és héberül is - egy-egy rövidítés. A magyar jelentést anyám „tudatosan" választotta: Közös Út Találkozó. A héber jelentést Raj Tamás tolmácsolta anyámnak: a Kedosim U Tehorim, szentek és tiszták. Ez imáinkban a 6 millió mártír megszólítása. Anyám először 1990-ben, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület keretében szervezte meg a holokauszt túlélők számára az első beszélgető csoportot, amelynek neve KÚT lett. Akkoriban sok zsidó család titkolta származását, s ezzel akaratlanul is kommunikációs zárlatot hoztak létre az unokák és a fiatalabb generációk irányába. Nem kell hangsúlyoznom, hogy a tábor, a kórház, a vagon, a füst kifejezések milyen tartalmakkal társulnak a tudatunkban. A titkok feloldásával, a fájdalmak kibeszélésével ezek a gátak oldódnak, és mindez az egészséges zsidó identitás vállalásában jelentett nagy előrelépést. A KÚT Rendelőben 1992-ben kezdődött meg a szakrendelés, majd 1994 októberében már saját helyre költözhettünk, hiszen az önálló alapítványi működés lehetővé tette, hogy végre független helyen működhessünk. Ezt követően két évente konferenciákat rendeztünk.
Az első „Az elhúzódó társadalmi traumák hatásának felismerése és gyógyítása" volt, amelyen anyám a vészkorszakot átélt anyai magatartás kései következményeiről is beszélt. Előadását azzal a szép gondolattal zárta, hogy a generációkon keresztül működő trauma-átadás folyamata úgy állítható le, ha a múlt szenvedéseiről úgy tudunk beszélni, mint ami már lezárult és úgy, hogy közben átéljük a jelen örömét és felvillantjuk a jövő ígéretét. A következő konferencia a társadalmi traumatizáció hatásait és pszichoterápiájának tapasztalatait mutatta be. Az előadók között már több külföldi szakembert is köszönthettünk, köztük Gáspár Pált Aachenből, aki egy SS tiszt leányának felkavaró pszichoanalitikus kezelését, s annak történetét mutatta be. Anyám halála 2000. december 1-jén, nem sokkal a novemberi soros konferencia megrendezése után - sokunkat felkészületlenül és váratlanul - ért. Szinte szimbolikus, hogy ennek az utolsó, még az ő részvételével zajló tanácskozásnak fő témája a diszkrimináció és üldöztetés következményeihez kötődött. Akkor ő annak az 1999-ben elkezdett kutatómunkára épülő, két, holokausztban érintett család vizsgálati eredményét ismertette, amellyel a holokauszt szindróma az úgynevezett Rorschach-tesztből, kiszámított diagnosztikai skála felállításával tudományosan is bizonyíthatóvá vált.
- Kik fordulnak ma Önhöz, illetve a rendelő szakembereihez segítségért?
- Hála az internetnek, viszonylag könnyen megtalálnak minket. A legkülönfélébb élethelyzetben lévő embereknek nyújtunk terápiás segítséget. Akadt várandós fiatalasszony, akinek azért vált sürgőssé a zsidó önazonosság feltárása, vállalása, mert úgy érezte, születendő gyermekének nem akarja az ezzel kapcsolatos szorongását továbbadni. De jönnek késői pályaválasztási, vagy éppen párválasztási, életvezetési nehézségekkel jelentkezők is. Ezek mögött a problémák mögött sokszor feltárható a múltban, nagyszülők által elszenvedett társadalmi trauma, családi megalázottság, például a kitelepítés, bebörtönzés és elhurcolás. Ebben konkrét segítséget tudunk nyújtani a hozzánk fordulóknak.
