Az is lehet, hogy a kormányfőre valójában a Moby Dick tett ennyire mély benyomást, ki tudja, bálnát ölni mégiscsak komoly kihívás, mondhatnánk azt is, hogy férfimunka, bár biztos kell hozzá valamiféle megszállottság, ami azért bőven belefér Orbán Viktor keménykezű imázsába, már ha valaki amúgy szereti hullajtani az ellent, másik kedves hősünket, Nemo kapitányt viszont nyugodt szívvel kizárhatjuk, mert ott volt ugyan egy hajó, de az a tenger fenekére került, míg a másik vízi szerkezet, a tengeralattjáró mégsem arra teremtetett, hogy a felszínen haladjon, az a lényege ellen való volna, és ugye, mi sem szeretnénk elsüllyedni, bár ki tudja. Meglehet, hogy a túlélésnek ez egy kétségtelenül kevéssé ortodox módszere lenne, amelynek a végén mégiscsak mi lennénk a győztesek, és nem azok, akik balgán a felszínen maradtak, szóval: idehaza minden csak nézőpont kérdése, addig legalábbis, amíg van levegő a tüdőnkben. Nagyon fogy.

Jó, hát ha Orbán kormányos, akkor legyen az, csak akkor meg az a probléma, hogy nemigen sejlik fel sehol a kapitány alakja, mert eddig mégiscsak keletkezhetett olyan benyomása az embernek, mintha a miniszterelnök volna az, de ha maga szerint sem tekinthető annak, akkor a kapitány egyszerűen csak eltűnt, ami azért kellemetlen állapot, hiszen az egykori olvasmányokból úgy sejlik, hogy a kapitány az, aki utoljára hagyja el a süllyedő hajót, s ez, ha úgy tetszik, valódi férfikép, kissé talán romantikus ugyan, de legalább nem kell bálnát ölni, az is valami. Nincs kapitány. Akkor talán már el is süllyedtünk, csak nem vettük észre? Áh, az nem lehet, hagyjuk is. De a kapitánynélküliség zavarba ejtő, ennél furább már csak az lenne, ha kiderülne, hogy valójában van kapitány, de Orbán Viktor csak kormányos. De akkor ki a kapitány? Vad összeesküvés-elméleteket lehetne e ponton gyártani és akár el lehetne jutni addig is, hogy szabadságharcunk hős vezérét valamely láthatatlan ellen legyűrte, és most odakötözte a hajó kormányához, hogy erős kézzel tartsa azt, de ilyen messze azért ne merészkedjünk, még a végén a mi szuverenitásunkat kérdőjeleznék meg.

Ez a kapitánykérdés azért mégiscsak fontos, már csak azért is, mert Orbán Viktor a legkevésbé sem tűnt az elmúlt napokban erőskezű kormányosnak, elég talán csak azt a pillanatot felidézni, amikor az EU-csúcs másnapján sajtótájékoztatót tartott. Itt nem tért ki arra, hogy az uniós fiskális szerződés kapcsán röpke néhány órán belül először határozott nemmel képviselte a magyar szuverenitást, amit egy erőskezű talánra módosított, ugyanakkor rendkívül zavarba ejtően közölte, hogy ő nem hallott Fellegi Tamás lemondásáról, amit a nemzeti fejlesztési miniszter előző nap jelentett be kormányszóvivői tájékoztatón, mi több, erről telefonon beszélt a magyar miniszterelnökkel is. E ponton aztán az erőskezű kormányos sokkal inkább egy, az események súlya alatt megroppanni látszó személyiség benyomását keltette a kívülállóban, olyasvalakiét, aki éppen azt sem tudja, hogy mi történik körülötte és mit is beszél valójában, inkább csak úgy sodródik az árral. Valójában csak találgatni lehet azt is, hogy mi is történt az éjszakai „nem” és a reggeli „talán”, aztán „igen”, végül a „majd eldönti a magyar Parlament” között, kapott-e telefont a magyar miniszterelnök valakitől, talán egy valódi kapitánytól vagy sem, még az is meglehet, hogy csak aludt rá egy pár órát, vannak néha ilyen megvilágosító ébredések.

Mindenesetre azzal, amit ő mond, nem árt vigyázni: Orbán Viktor ugyanis már adott egyfajta iránytűt önmagához, amelynek az értékét csökkenti ugyan, hogy titokban akarta tartani, mégis kiderült, hogy amerikai diplomaták előtt arról beszélt korábban, hogy ne a szavaira, hanem a tetteire figyeljenek. Egy jól képzett diplomata erre rögtön gyanakodni kezdene, hogy nos, akkor hát ne is figyeljünk a szavaira, tehát el is tekinthetünk Orbán Viktornak e remek mondatától, de aztán mégsem így gondolta, hiszen megőrzésre méltónak ítéltetett a miniszterelnök öndefiníciója, ami azért is érdekes, mert ha Orbán Viktor így látja magát, akkor miért kapják fel a vizet a hívei, ha esetleg másoknak is ilyennek tűnik. Nos, amióta Orbán Viktor hazakormányozta magát a biztonságot jelentő vizekre, a miniszterelnök akként láttatja magát újból, mint aki erős kézzel irányítja az eseményeket, vagyis ura a helyzetnek. Ugyanilyen magabiztosnak látszott akkor is, amikor nemrégiben, csak pár nappal az EU-csúcs előtt, kormánytagjaival egyetemben még arról beszélt, hogy a magyar gazdaság növekedni fog és a költségvetés megalapozott, hiába mondta mindenki, hogy nem lesz itt növekedés, és hiába beszélt bárki is arról, hogy a költségvetést újra kell írni.

A széljárás ugyanakkor az EU-csúcson nyugatira fordulhatott, mert a miniszterelnök egy éjszaka leforgása alatt rádöbbent arra, hogy növekedés itt nemigen lesz, viszont a költségvetést azonnal újra kell írni, és az már országvédő költségvetés lesz vagy mifene. Lehet persze, hogy addig is tudta, de nem mondta, vagy amit mondott, arra oda se kellett volna figyelni, viszont a tettek sokáig rejtve maradtak. Akárhogyan is, ehhez a fordulathoz mért magabiztossággal áll most a kormányrúdnál, erős kézzel, egyetlen szót sem ejtve az elmúlt másfél évről, viszont buzgón visszaintegetve és vádlón mutogatva Európa felé.

Megteheti.

Senki nem mondja neki, hogy elég. Az ellenzék még bénult, övéi pedig ott állnak báván, megszavaznak mindent, amit csak akar. Ezerszer is bebizonyosodhat, hogy az iskolák államosítása úgy, ahogy ő gondolja, bornírtság, ha ő mondja, hogy államosítani kell, államosítanak. Ha azt akarja, hogy az igazságszolgáltatás a Fidesz kezében legyen, a Fidesz kezében lesz. Ha az Alkotmánybíróság jogkörének csorbításának szükségességére ébred, akkor csorbítani fogják. Ha ő hirdet szabadságharcot az IMF ellen, akkor szabadságharc lesz, ha belepusztulunk is, ha tárgyalásokat akar, akkor mindenki készségesen elfogadja, hogy ismét tárgyalni kell, ha közmunkát akar, közmunka lesz, ha sok szakmunkást, akkor lesz majd sok szakmunkás, ha ilyen államot, akkor ilyen lesz, ha olyat, akkor olyan – ma Magyarországon Orbán Viktor bármit megtehet. És az az ember tehet meg ma bármit Magyarországon és Magyarországgal, aki abban a kérdésben, hogy csatlakozzunk-e az új financiális unióhoz, pár órán belül először nemet mond, aztán talánt, és ha ezt szóvá teszik, akkor sértődötten vircsaftról papol és hátbatámadásról beszél, hiszen ő szent és sérthetetlen.

Orbán Viktor szavait, meglehet, már megkérdőjelezik pártjában, de a tetteit még nem mernék. Emberei, még a kívülről legerősebbeknek tűnők is, ott szűkölnek előtte. Pokorni Zoltán ellentmond, de csak addig, amíg ő rá nem szól. Lázár János fellázad evaügyben, majd hirtelen kushad. Kósa Lajos berzenkedik az iskolájáért, aztán inkább hagyja veszni. Ezt a pártot Orbán Viktor tartja egyben, itt ő maga az erőskezű kormányos, nincs, aki ellentmondjon neki. És azért nincs, mert már elkéstek vele, és ezt maguk is tudják. Ott voltak mellette, mögötte azon a 2010-es estén, amikor először mondta ki azt a szót, hogy forradalom. És talán elhitték, talán valóban elkapta őket is a forradalmi hevület, mentek vele, csináltak mindent úgy, ahogy mondta, és közben nem álltak meg egy percre végiggondolni, mit tesznek, elveszítették az önálló akaratukat, elveszítették az arcukat, és áhítattal nézték az ő győztesüket, megbabonázva. Most már talán látják, talán érzik, de nincs visszaút. Túl késő. Hiába roggyant meg a mozgásban lévő Európában, idehaza Orbán az úr, nálunk ő a kormányos, a fekete foltot osztogató, aki biztos kézzel vezeti bárkánkat a Balatonon. Másfél éves tevékenységének rövid mérlege, csak hogy ne feledjük: egy a hatalomban maradását szolgáló intézményrendszer, tönkrevert gazdaság, kiszolgáltatottság, lecsúszó tömegek, félelem. Szolgahadának a lépte dobog.

Orbán Viktor annak idején, Nagy Imre újratemetésekor ott volt a Hősök terén, és beszélt. Lehet, hogy nem kellett volna figyelni a szavaira. Talán úgy felsejlett volna, hogy neki nem is azzal a rendszerrel volt baja, hanem sokkal inkább azokkal, akik uralták. Mert ő szerette volna. És most magának építi. Jól beszélt, hatásosan, mi tagadás, a szimbólumokhoz azóta is van érzéke. Lám, most is, az uniós csúcs előestéjén még magabiztos előadást tartott a válságról, amit egy kígyóhoz hasonlított, amely megdermeszti áldozatát.

Igaza volt. Magyarország megdermedt. A válság Orbán Viktor maga.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD