Tárgyalások helyett ultimátum: az EU közel –keleti kudarcának záloga (3. rész)
Tárgyalások helyett ultimátum: az EU közel –keleti kudarcának záloga (2. rész)
Hol húzódnak a valódi határok?
Léteztek-e egyáltalán 1967- előtt határok? Talán a permanens háború miatt e térség tényleg csak fegyverszüneti vonalakat ismert volna? Egyáltalán nem.
1517-től 1918-ig e terület az Ottomán Birodalom szerves része volt. Az első világháborúban elszenvedett katonai vereség után azonban brit, francia, ausztrál és más velük szövetséges katonai egységek szállták meg az Ottomán Birodalom ázsiai tartományainak javarészét. 1920-ban előbb februárban a londoni, majd áprilisban a San Remo-i konferencián a Társult Főhatalmak Legfelső Tanácsa Irakra, Szíriára és Palesztinára osztották fel e területeket. Palesztina igazgatásával Nagy-Britanniát hatalmazták fel azzal a világos kikötéssel, hogy az újonnan létesített országban a Balfour - nyilatkozat alapján „zsidó nemzeti otthont” létrehozását segítse elő. Irak és Palesztina Nagy-Britannia felelőssége lett, míg a konferencia Franciaországra bízta Szíria igazgatását.
Nagy-Britannia és Franciaország megbízatása arról szólt, hogy az adott területeken olyan helyzetet hozzon létre, amelyben Palesztinában Izrael, míg Szíriában a szíriai arab nép önrendelkezési jogát önállóan is gyakorolni képes. A határokat az angolok és a franciák még 1920-ban szerződésben állapították meg. Ezt később 1923-ban módosították. Ekkor jöttek létre a Palesztina mandátumterület határai, amelyen belül a Népszövetség 1922 júniusában jóváhagyott mandátumszerződése alapján a Jordán-folyó mindkét partján zsidó nemzeti otthon helyreállítását írta elő.
Ehhez a szerződéshez azonban akkor már hozzátoldottak egy cikkelyt, amely feljogosította a megbízott hatalmat (Nagy – Britanniát), hogy a Jordánon túli területeken „visszatartsa” vagy „elhalassza” a mandátumi rendelkezéseket. Így a két legfontosabbat, a zsidó bevándorlás megkönnyítését és a zsidó földvásárlást és a zsidók zárt közösségekben való letelepülését Nagy-Britannia megtiltotta. Nagy-Britannia ezen a területen a mandátumi rendelkezések megsértésével a zsidó nemzeti otthon területéből 1926-ban létrehozta a Transzjordániai Emirátust, amely 1946-ban függetlenné vált. Ebből alakult meg az 1947-49-es háborút követően a mandátumi rendelkezések súlyos megsértésével a Jordániai Hasemita Királyság.
Az 1967-előtti határok, amelyről az EU nyilatkozata szól csakis a mandátum határai lehetnek, más határokról nincs és nem is lehet tudomásunk. Ebben az esetben azonban az EU-nak a Zöldvonalon túl étesített zsidó városai - falvai, valamint az „elválasztó akadály” (biztonsági kerítés) nem „megszállt területen” fekszik, hiszen a san-remoi határozat és a népszövetségi mandátumszerződés kifejezetten előírja, hogy e területeken zsidó települések jöjjenek létre és ezt a megbízott hatalomnak (Nagy –Britannia) elő kellett mozdítania.
Fiktív határ mögött fiktív palesztin állam
Nyilvánvaló szakmai hiba tehát az 1949-es fegyverszüneti egyezményekben meghúzott „zöldvonalat” nemzetközileg garantált határként feltüntetni. Ez a tételezés lehetővé teszi az EU számára, hogy „fiktív palesztin államot” tételezhessen e nem létező „határok” mögött. Erre a bizonytalan, sőt hamis talapzatra épül az EU elképzelése: mintha Izrael 1967-ben nem jogos önvédelemben foglalta volna el e területeket a jogellenes agresszor, Egyiptommal, Jordániával és Szíriával szemben, hanem a valóságosan nem létező „palesztin állam” területét szállta volna meg minden alapvető jogcím nélkül, talán jogellenes agresszióval. Ez az EU ultimátumát ha jogszerűvé nem is teszi, de talán „felfoghatóvá” válik. számunkra.
Tárgyalások helyett ultimátum
Ezzel a tárgyalások nélkülözhető, mellőzhető fügefalevéllé válnak. Jelentőségük nincs, hiszen az EU eleve eldöntötte, hogy mi kell lennie e tárgyalások eredményének. Igaz ezzel a határozattal az EU el is intézte egy füst alatt, hogy Abbasznak még csak eszébe se jusson a tárgyalások újrafelvétele. Minek is ülnének le tárgyalni, ha az EU ezüst tálcán olyan eredményeket kínál nekik, amelyet tárgyalásos úton nehéz vagy talán lehetetlen is lenne elérni. Abbasz néhány nappal a Külügyi Tanács határozatának közzétételét követően bejelentette, hogy addig nem ül le tárgyalni, amíg Izrael és az EU előre el nem ismeri a leendő palesztin állam határait, Kelet-Jeruzsálem fővárossal a Gázai-övezetben és a Nyugati-parton egy olyan átjáróval e két terület között, amely viszont Izrael Államát kettévágná.
Solana akkor még külügyi megbízott 2009 július első felében javasolta, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa szabjon Izraelnek határidőt, ameddig beleegyezhet az 1967. évi fegyverszüneti vonalak mentén az önálló palesztin állam megalakításába. Ha ezt nem tenné meg, akkor - így Solana - a Biztonsági Tanács ismerje el az önálló palesztin államot és teljes jogú, önálló, független államként vegye fel a világszervezet tagjai sorába. Solana javaslata, ha megvalósul a kötelező nemzetközi jog egész rendszerét felborítaná, hiszen az ENSZ nem hozhat létre államot, csak elismerhet. Ám az elismerésnek is szigorú feltételei vannak. Kell hozzá először egy nép, egy jól körülhatárolható és a szomszédok által elismert határok közötti terület, amelyhez az adott nép kizárólagosan kötődik és persze egy legitim kormány, amely önállóan képes más államokkal kapcsolatba kerülni.
A palesztinok azonban egyetlen feltételnek sem felelnek meg. Először is a „palesztin nép", kizárólagosan politikai elgondolás, mint olyan, egy 1964-ben mesterségesen kreált entitás, amely mögött nincsen létező, minden más néptől elkülönülő etnikum. Nem létezik palesztin nyelv, nincs külön palesztin kultúra: a palesztinok semmiben sem különböznek a Jordániában, Szíriában vagy akár Egyiptomban élő arab testvéreiktől. Nem találunk olyan kötelező nemzetközi jogi instrumentumot, amely a palesztinai arabokra palesztinokként hivatkozna. A palesztinai arabok pedig hiába hivatkoznak filiszteus „őseikre”, hogy maguknak ebből a fiktív történetből bennszülötti státuszt kovácsoljanak. Kissé ironikus, hogy az angol szó „Palestine „ illetve „Philistine” valamint az arab „Falastin” görög és latin közvetítéssel a „Pelistim” héber szóból származik és jelentése szó szerint „hódítók.”
A területhez, amelyre államuk elismertetése kapcsán számítanak, nem fűzi őket különleges, kizárólagos kapcsolat. Palesztina mint ország korábban sosem létezett, ezért kényszerült hamisan az EU mesterséges határokat konstruálni ott, ahol azok egyáltalán nem léteztek. A PFSZ Alapokmány 1964-es verziójában a „Gázai övezet, a Nyugati-part és a Himmah térség" más arab államok szuverenitásához tartoznak. 1967-előtt nem létezett olyan specifikusan palesztinai mozgalom, amely e területen palesztin államot akart volna létrehozni. Amikor Izrael e területeket 1967-ben elfoglalta, a palesztinai arabok hirtelen „ismerték fel palesztin identitásukat.”
Ám legitim kormánya sincs ma „Palesztinának". Pontosabban két kormánya is van, de egyik sem legitim. Bár a választásokat a Hamasz nyerte 2006-ban, egy évvel később felfüggesztette a jogrendet, és katonai puccsal diktatúrát és iszlám törvényeket vezetett be. A Hamasz-kormányt a nemzetközi közösség nem ismerte el, mivel a nemzetközi Kvartett hármas feltételét nem volt hajlandó teljesíteni: azaz nem mondott le a terrorista erőszakról, nem ismerte el Izrael államát, és nem fogadta el a PFSZ által Izraellel korábban aláírt egyezményeket. Ám a Szalad Fajjad-kabinettel sem vagyunk előrébb. Fajjad ügyvezetői kormányát Abbász nevezte ki, azonban a Palesztin Hatóság elnökeként megbízatása 2009 januárjában lejárt, viszont újabb választásokat sem a Hamasz, sem a FATAH nem tűzött ki.
Így egy fiktív etnikum, bizonytalan kiterjedésű területen, két illegitim kormánnyal nyilvánvalóan képtelen más államokkal önálló kapcsolatra lépni. Ezt a „Sehol sincs országot" akarta Solana az ENSZ Biztonsági Tanáccsal elismertetni.
Az Európai Unió Külügyi Tanácsa ezt a Solana koncepciót ismételte meg december 8-i határozatában. Ez a külügyi koncepció nem felel meg a kötelező nemzetközi jognak, nem igazságos és nem is ésszerű. Alkalmatlan arra, hogy az izraeli - arab (palesztin) konfliktust a feloldáshoz közelebb vigye. Elérte, hogy a palesztinok ne üljenek le a tárgyalóasztalhoz és abban a pillanatban, hogy az EU egyoldalú ultimátuma explicitté válik, Izrael is egyoldalúan felmondja a palesztinokkal korábban kötött megállapodásokat. Ez az Uniót lehetetlen helyzetbe navigálja. Izrael nem Szerbia. Izraelt nem lehet kibombázni mint Belgrádot, hogy pozícióinak feladására kényszerítsék. Sosem fog abba belemenni, hogy Jeruzsálemet felossza és a palesztinai arabok által lakott területek határait ne maga ellenőrizze. Az egyetlen megoldás, ha az érintett felek a tárgyalásokon mindenféle külső beavatkozás nélkül találják meg a megoldást. Az egyoldalú ultimátumok nem vezetnek sehová. Az EU „érték” orientált, dogmatikus politikusai azonban fittyet hánynak a nemzetközi jogra, a valóságra, jogszerűségre, igazságosságra és az ezekről szóló szaktudományokra. A politikusok megfelelő átfogó szakmai támogatás nélkül, önmagukban képtelenek ennek belátására. Jó példa erre Solana utódjának, Cathrin Asthon bárónőnek az Európai Parlamentben, december 15.-én elmondott szűzbeszéde.
