Szőke Dörögdön
Gyerekkorát egy alföldi városban, Szentesen töltötte, ahol színészosztályba járt, amatőr színházi csoportokban játszott, festészettel, képzőművészettel, amatőr filmezéssel foglalkozott. Tizenkilenc évesen a fővárosba költözött. Volt szobafestő, a Horizont moziban takarító, a Mafilmnél és a Hunnia filmstúdióban rendezőasszisztens, majd rendező. Dolgozott a nyolcvanas évek két legfontosabb filmes műhelyében, a Kőbányai Filmstúdióban és a Közgáz Vizuális Brigádban. Volt azonban egy másik foglalkozása is, szépségszalonban masszőrködött. Nem volt ez akkoriban meglepő, nem csak a maszkmester fusizott valamelyik kozmetikában, hanem másodállásban a filmes fodrász is nyírta az utca népének haját.
Kezdetben európai masszázstechnikákkal, svédmasszázzsal, talpmasszázzsal foglalkozott, majd az ázsiai és más gyógyító technikák következtek. A polinéz Ma-Uri és az amerikai vízi masszázs, a Watsu sem volt még ismert Magyarországon, amikor tanulni kezdte. A pesti szálloda szépségszalonjában az átlagemberek mellett bankigazgatók, médiaszemélyiségek is jártak hozzá. Keringési problémákat, gerincproblémákat, pszichés betegségeket kezelt. Egy idő után mégis úgy érezte, hogy egy városi kozmetikában lévő néhány négyzetméteres kis helyiség alkalmatlan arra, amit ő igazán adni szeretne. Egy nyugodt, intim helyre volt szüksége, ahol a hétköznapi feszültségek tökéletesen feloldhatók. Tudta, hogy ez a hely nem lehet máshol, csakis vidéken.
Ő maga is elkívánkozott Pestről, mert úgy érezte: a város mindent leszakít, kiszív belőle és nem tölt vissza semmit. Szerinte Budapestnek komoly húzóereje van, ami energiákat, szellemiségeket, ezen keresztül embereket őröl magába. „Ha körbenézünk, kiderül, hogy a pesti családok nagy részében a nagymama, vagy a nagypapa vidékről származik. Ez az óriási város folyamatosan a vidékből táplálkozik. Mindig azt érzem, hogy én csak viszek Pestre, de onnan nem hozok semmit. Azt szerettem volna, hogy ne mindenemet vegye el ez a struktúra, és vágytam arra, hogy én is kaphassak.”
Hamarosan megtalálta a megfelelő helyet a Bakonyban. 1990-ben vette meg a beszakadt tetejű, kitört ablakú, lakatlan, paraszt-barokk műemlék házat, amelynek története valószínűsíthetően az 1500-as évekre nyúlik vissza - házban található jégverem legalábbis akkor már létezhetett. Később volt TSZ-ingatlan, laktak benne birkapásztorok, működött itt a falu kocsmája és egy fogadó is. A régi melléképületeket, istállókat, pajtákat folyamatosan alakította át a különböző természetgyógyászati kezelések helyszínévé.
Parasztwellness - így nevezte el Badár Sándor a helyet. „Badár a barátom, most mit csináljak vele? Az ő történeteiben itt látvány-disznóvágások és utópisztikus bortúrák szoktak lenni, ami részben igaz, mert szoktunk sütni közösen kenyeret, főzünk pörköltet. Egyébként ő is részt vett itt kezeléseken, persze nem nálam. Tizenkét órákat ülünk egy kocsiban, képzeld, ha még nekem kéne a hátát is masszírozni!”
Ma a tíz méter mélyen lévő, egykori jégverem sóbarlangként működik, a mészárszék illatszobaként, az istállóban iszapkezeléseket végeznek, a cseh boltíves szobák hangterápiás helyiségek, a borospince hordók és palackok helyett folyami homokkal van tele. Amikor jönnek a csoportok, felfűtik a homokot, begyújtanak a kemencébe, télen a kályhába. Előfordul, hogy kályha nem is kell, mert attól melegszik be a szoba, hogy a masszőr táncol, folyamatos mozgásban van.
Ez nem szokványos formája a természetgyógyászatnak. Itt legalább egy hétvégét el kell tölteni ahhoz, hogy értelme legyen. Csoportok jönnek, gyakran tanfolyamokat is tartanak, táborokat szerveznek. Ilyenkor valahol az erdőben vagy a mezőn főznek, gyógynövényeket gyűjtenek, ez is része a terápiának. És az is, hogy valaki zokogni kezd a masszázs során, mert olyan emléknyomokat, olyan régi sérüléseket hoznak felszínre az érintéssorok, a lágy ritmusok. A masszőrnek mégsem az a dolga, hogy elvegye a fájdalmat és a tapasztalást az emberekből, hanem az, hogy megmutassa: min kell változtatni. Aztán mindenki maga eldöntheti, mit kezd a felismeréssel. Semmit nem szabad erőltetni, mindenkinek időt kell hagyni, meg kell várni, amíg kisírja magát – állítja Szőke.
Amikor arról kérdeztem, hogy az a sok feszültség nem ragad-e át a masszőrre, kiderül, éppen ellenkezőleg. A masszázs - ha jól csinálják -, visszafelé is gyógyít, mert a masszőr érzi, hogy jót tesz azzal, akit éppen érint. Az egész egy izgalmas körforgás, ad és kap az ember egyszerre. „Vannak, akik szerint ha nem vagy megfelelő lelkiállapotban, akkor átragaszthatod a benned lévő bizonytalanságokat, ezért nem lehet bármikor masszírozni. De hol van olyan ember, aki tökéletesen rendben van az egész világgal és saját magával is? A masszőr ugyanolyan esendő, mint bárki más. Egyáltalán nem baj, ha egy kezelés nem tökéletes, sokkal fontosabb, hogy megvan-e az alázat, a tisztelet, a kellő figyelem a vendéggel szemben. Ehhez ember kell, ezt egy gép nem tudja megcsinálni.”
Ha egy egész hétvégét nem is tölthettünk el a birodalomban, azért kipróbálhattuk, milyen az, amikor egy régi borospincében homokba ássák az embert, és láthattuk, érezhettük a polinéz táncmasszázst, amit egy rövidnadrágra tekert száriban végzett. Mindkét kezelésben volt valami félelmetes. A homokfürdőben maga a szituáció bizarr - beásva lenni egész testtel -, de az alanyok beszámolói szerint egy idő után mindez puha ölelésnek tűnik. A táncmasszázsban pedig az tűnt ijesztőnek, hogy a végén fel kellett kelni, és visszatérni a Földre. A polinéz eredetű technika érdekessége, hogy a táncot csak érzi az alany, de nem látja.
Ha mindez nem volna elég, eláruljuk, Szőke talpelemzésben is otthon van. Igaz, csak rövid bemutatót tartott, mert szerinte egy ponton túl az már nem tartozik másokra. A talpon lévő deformációkból, színekből, formákból sok mindent meg tud mondani az illető lelki bajairól, személyiségének jellegzetes vonásairól.
Mindezek mellett a falu életében is részt vesz. A helyi plébánossal egy rendhagyó helytörténeti múzeum kialakításán, az „Ősök háza” programon dolgozik. Az eredetileg paplakként funkcionáló épületbe a település lakóinak segítségével gyűjtenek és rendszereznek minden helyi dokumentumot, emléket, például a Hertelendy Kastélyról, vagy a Zabosi utcatemplom romról. Ebben a templomkertben rendszeresen szerveznek fesztivált, ahol közös főzések mellett filmeket vetítenek, előadásokat és koncerteket tartanak, a fellépők pedig nem pénzért, hanem a hangulatért jönnek. De szervezett már tábort az öcsi zsidó temető rendbetételére is.
Elképzeltük, amint Szőke András egy rohanós nap után csokoládémasszázsban lazul, vagy tibeti hangtálak hangjára meditál, de kiábrándított minket. Ritkán engedheti meg magának az ilyesmit. Neki az az élmény, ha a vendégekkel együtt lehet, a szaunába is akkor megy, ha éppen kezel valakit. Azt mondja, most már itt szeretné leélni az életét. „Nagyon erős motiváció, hogy a természet a közelemben van. Az anyagok, tárgyak, növények és állatok mind körülvesznek. Szélsőséges helyzetekben persze irdatlan viharok szoktak lenni, az ember néha retteg, hogy fel merjen-e menni a tetőre visszarakni a cserepet. Két nappal ezelőtt bokáig érő víz volt az udvarban, de ez ettől szép.”
A kertjében megépített halastó telis-tele van teknősökkel. Indulás előtt megetettük őket, bár eredetileg őt szerettük volna lefilmezni teknős-etetés közben. „Szerintem ez inkább nektek szerezne most örömet” - mondja. Végül így kaptunk kisállat terápiát is Szőkétől, Dörögdön.
