Ebben a vitában jelenleg mégis a régészeti örökség jogi szabályozásában tapasztalható anomáliák jelentik a súlypontot. Valójában mi is a lényege a régészek, valamint jogászok és közigazgatási szakemberek közötti éles véleménykülönbségnek?

A „régészeti lelőhely" a kulturális örökség védelméről szóló törvényben 2001-től eredendően igen leszűkített értelmezésben jelent meg (2001. évi LXIV. tv. 7. § 20. pont), s ez a körülmény a régészeti feltárásokra vonatkozóan súlyos jogi, pénzügyi következményekkel járt már eddig is. Eszerint régészeti lelőhelynek ugyanis csak az a terület minősült, amely egyszerre több feltételnek is eleget tesz: földrajzilag egyértelműen meghatározható, térképen rögzítve van és egyszersmind a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) nyilvántartásában is szerepel. Ebből világosan következik, hogy azok a földtörténeti, régészeti, műemléki helyszínek, amelyeket még nem ismerünk, ezért nem tudjuk a térképen lokalizálni és így a KÖH nyilvántartásban sem szerepelnek, ma nem tekinthetők lelőhelyeknek. Egyszerűbb megfogalmazásban: vannak ismert és ismeretlen „régészeti helyszínek", de ezek közül csak azokat tekintjük lelőhelyeknek, amelyeket bizonyítottan ismerünk. Mindez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a föld alatt rejlő, eddig fel nem fedezett régészeti leletekről, valamint szűkebb és tágabb együtteseikről a hatályos törvény lényegében lemond. Így tehát az a nézet emelkedett jogerőre, hogy a régészeti lelet és összefüggései, amit még nem ismerünk, az nincs is, ebből következően nem is lehet megvédeni.

A 2008. decemberi, újabb rendeletmódosítás tovább súlyosbítja az eddigi helyzetet, mert még tovább szűkíti a „lelőhely" fogalmát. Eszerint lelőhelyként jogi értelemben csak azokat a helyszíneket szándékozik a jövőben elfogadni, amelyek a korábbi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) nyilvántartásba vételén túl, a vonatkozó telekkönyvi kivonatokra is fel vannak vezetve, s amelyek egy közhiteles adatbázisban nyilvánosan is közzé vannak téve. Jellemző, hogy ennek a kívánalomnak eddig csupán néhány ezer magyarországi lelőhely tudott volna megfelelni!

A KÖH igyekszik ugyan 2009. április elsejéig rohammunkában előállítani az elrendelt adatbázist, de a hiteles digitális alaptérkép hiánya és az illetékes földtulajdonosokkal való egyeztetés idejének rövidsége miatt ez szinte kivitelezhetetlen feladatnak látszik, amint erre több sajtónyilatkozat is felhívta a figyelmet. Az egyik nagy veszély valóban az, hogy a magyarországi régészeti lelőhelyek adatainak nyilvánossá tételében látják, mert ez hathatósan hozzájárulna kirablásukhoz. Mindez nyilván igaz, de a probléma ennél azért sokkal összetettebb.

A KÖH nyilvántartásában közel 50.000 az eddig ismert lelőhelyek, illetve lelet-előfordulások száma . Az országos topográfiai adatok és az autópálya nyomvonalakon tett megfigyelések nyomán átlagosan négyzetkilométerenként 1-2 lelőhellyel kalkulálhatunk. Ez alapján, Magyarország területén összességében közelítőleg 100.000 - 200.000 közöttire becsülhető a teljes lelőhelyszám , amely tehát az eddig nyilvántartottak kétszerese és négyszerese közötti valós mennyiség lehet. Az örökségvédelmi törvény eddigi formájában is csupán az említett 50.000 ismert „lelőhely" további sorsáról rendelkezett egyértelműen, míg a többség, az ismeretlen, tehát jogilag „nem-lelőhelyek" együttese végeredményben kívül rekedt figyelme hatáskörén.

Ezek esetében A törvényben ugyanis a megelőző feltárások finanszírozására a beruházások teljes bekerülési költsége legalább 9 ezrelékének előírása (23. § (1.)) pénzügyi hátteret teremtett. Ez azonban csak a KÖH által nyilvántartott és ezen az alapon lelőhelynek minősülő helyszínek esetében volt alkalmazható és csak ott jelentett pénzügyi garanciát. Ugyanakkor azonban ez az előírás nyilvánvalóan extra terheket rótt a magyarországi beruházók azon körére, akiknél a tervezett nagy építkezések, földmunkák helyén ismert lelőhely volt található. Ez esetben ugyanis a szükségessé váló megelőző ásatás költségeit a „peches" beruházónak kellett finanszíroznia. Minden más esetben, azaz régészeti emlékek és leletek korábban nem ismert helyszínről (tehát jogilag „nem lelőhelyről") történő váratlan előkerülésekor a mentő feltárás előírásai az érvényesek, amely szerint ekkor az illetékes múzeum (általában a megyei múzeumi szervezet) köteles eljárni.

Az örökségvédelmi törvény szerint tehát ez esetben nem a beruházó állja az ásatás költségeit. Az ilyenkor szükséges „leletmentésre" vonatkozóan azonban nincs világos pénzügyi keretmegjelölés. A törvényi szabályozás ugyan körvonalazza az ilyen esetben felelős lebonyolítók felelősségét, az eddigi gyakorlat azonban azt mutatja, tisztázatlan, hogy ki, milyen mértékben és milyen pénzügyi forrásból finanszírozza ezt az elkerülhetetlenül szükséges régészeti tevékenységet.

A fentiekből látható, hogy a kulturális örökség védelméről szóló törvény két ponton is problematikus:

1. Szabályozása szerint a régészeti emlékek körét, a föld alatt található kulturális örökséget más és más módon kezeli aszerint, hogy ismertek vagy nem ismertek. Mindenféle régészeti adatbázis szükségképpen az egykori valóságnak csupán bizonyos részhalmazát rögzíti, ráadásul ennek reprezentativitásáról semmiféle adatunk nincs. Vagyis elméletileg még az sem kizárt, hogy a még ismeretlen lelőhelyek, leletegyüttesek rendre fontosabbak lehetnek, mint a már ismert, megásott és feldolgozott régészeti örökségünk! A régész szakma előtt világos, hogy a jövőre vonatkozóan olyan törvényi keretet kell kimunkálni, amely egyértelmű és egységes jogi hátteret biztosít a régészeti örökség minden elemének megmentéséhez. Ehhez alapvető igény a régészeti lelőhely olyan alanyi definíciója, amely nem az ismert vagy ismeretlen kategóriáira épül. Többek között a föld alatt rejlő gáz- és olajvagyon sem azon az alapon állami monopólium, hogy a lelőhelyeik térbeli dimenziói ismertek-e vagy sem. Ugyanígy a természetvédelem is elvi, szakmai alapon véd egy-egy madárfajt, mást nem is tehet, mivel a védendő objektumok tér-idő koordinátái, a fizikailag ismert és ismeretlen kategóriái meglehetősen változóak. Ami a bányajogban és a természetvédelemben magától értetődő, miért nem az a régészeti örökség megítélésében? Általánosságban régészeti lelőhelyen olyan térben körülhatárolható helyet kell értünk, ahol régészeti leletek, jelenségek, struktúrák, valamint szerves és egyéb környezeti maradványok sajátos kontextusban találhatók. Ilyen értelmezésben tehát a lelőhely önmagában jól körülhatárolható, de nem szükségképpen ismert térbeli helyet jelent.A jövőben tehát minden nagyberuházást, építkezést és egyéb kisebb földmunkát megelőzően egyedi régészeti vizsgálat, illetve szakhatósági nyilatkozat volna szükséges, amely világossá tenné az adott terület régészeti érintettségét és az esetlegesen szükséges régészeti megelőző-mentő tevékenység léptékét.

2. A kulturális örökség védelméről szóló törvény a jelenlegi és a jövőbeli beruházókat is igazságtalanul osztja három táborra Magyarországon, s ezek között szerepelnek azok a „vállalkozók" is, akik családi házat, vagy egyéb kisléptékű földmozgatással járó fejlesztést terveznek: a. A szerencsések tulajdonában levő területen nincs régészeti lelőhely, s így őket semmiféle kötelezettség nem terheli a magyarországi régészeti örökséget illetően.
b. A kevésbé szerencsés vállalkozók építési területén ismert régészeti lelőhely található, s akkor a beruházás költségeinek legalább 9 ezreléke, mint többletkiadás terheli a létesítmény kivitelezését. A valóságban ez a költség, az ásatások bonyolultságától függően, akár a 4-6 százalékot is elérheti, ezen belül a beruházót terheli az építést megelőző ásatáson előkerülő leletek ideiglenes elhelyezése és azok elsődleges konzerválása, nyilvántartása is.
c. A beruházások harmadik esetében a földmunkák végzése közben, sokszor a legváratlanabb pillanatban kerülnek elő korábban nem ismert lelőhelyek, leletegyüttesek. Ez a legproblematikusabb eset, mert ekkor a beruházó ugyan nem kötelezhető a feltárás finanszírozására, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal eljárásával azonban az építő munkálatokat le tudja állítani, s kezdeményezheti a régészetileg ismertté vált és érintett helyszín védettségét, annak hivatalos „lelőhellyé" való nyilvánítását. Mindez azonban meglehetős bizonytalanságot és igen vitás helyzetek sorát teremti meg az örökséget védeni szándékozó szakemberek és a beruházók között. Sokszor a beruházók ilyen esetekben is inkább átvállalják e mentő feltárások költségeit, hogy így a létesítmény megvalósulási határidejét ne veszélyeztessék. Tulajdonképpen ilyen joggyakorlatot folytat hosszú ideje a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. is a hazai gyorsforgalmi útvonalak építése közepette. Az autópályák nyomvonalán ugyanis kiderült, hogy a korábban ismert-nyilvántartott, valamint kifejezetten a nyomvonalak kutatása során újabban azonosított-előzőleg ismeretlen régészeti lelőhelyek aránya közelítőleg 1: 3.

A fentebb körvonalazott törvényi szabályozásból fakadó ellentmondásokat, konfliktusokat - amelyeket a jelenlegi kormányrendeleti módosítás csak még jobban elmélyít - egy merőben új alapelveken nyugvó örökségvédelmi törvény keretei között lehet feloldani. Ebben az új jogi megközelítésben elsődleges szerepet kell játszania a nemzeti közteherviselésnek a kulturális örökség megóvását, továbbhagyományozásának megvalósítását illetően. Ennek során minden magyarországi beruházó között egyenlő arányban kerülne szétterítésre a földben rejlő régészeti örökség mentésének, megóvásának költsége, függetlenül attól, hogy az érintett földterületek, tervezett létesítmények helyszínén van-e, vagy nincs ismert régészeti lelőhely. Mindez egy általános, és a korábbi 9 ezreléknél jóval alacsonyabb összegű adó egyszeri befizetésével kerülne megváltásra a beruházók részéről. Ebből az általános gazdasági közteherviselésből a kisberuházók, mint például a családi házak építői is kezdvezményezettként kimaradhatnának az állam által megállapított beruházási összeghatár alapján.

A körvonalazott módon befolyó pénzügyi keretből valósítaná meg az állam a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat szervezésében, a regionális szintű múzeumi régész szakemberek bevonásával Magyarország teljes területén a lelőhelyek felderítését, mentését, valamint a leletek raktározását és egységes információs rendszerbe való foglalását is. Ez a megoldás mindenki számára kiszámíthatóvá és tervezhetővé tenné a hazai beruházásokhoz kapcsolódó régészeti mentő tevékenységeket, és egyúttal, nem mellékesen, a föld alatt rejlő régészeti örökség egységes jogi és szakmai kezelését is megvalósítaná. Ehhez a vázolt elméleti rendszerhez logikusan kapcsolódna az egységes elvek szerint kezelt magyarországi régészeti leletek állami tulajdona, azaz a jogilag is garantált nemzeti kulturális örökség kereteinek biztosítása.

Összességében a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottsága által javasolt ilyen szellemű törvényi szabályozás nyújtana megfelelő garanciákat közös kulturális örökségünk föld alatt rejlő emlékeinek jövőbeli megóvására és így adnánk kiszámíthatóbb lehetőségeket múltunk jövőbeli túlélésére. Egyébként a nemzeti kulturális örökség védelmének 1992-ben született, hazánkban 2000-ben érvényre emelt Vallettai Egyezmény jogszabálya szerint a nemzeti kulturális örökség védelmének illeszkednie kell az európai kulturális örökség megóvásának szigorú szabályaihoz. Vagyis nemzeti örökségünk egyben európai örökség is, amelynek védelmét az államunk által vállalt nemzetközi jogi normák határozzák meg. Erről a momentumról az utóbbi idők magyarországi hivatalos gyakorlata mintha esetenként megfeledkezni látszana! - írta állásfoglalásában Raczky Pál és Bánffy Eszter, az ELTE Régészettudományi Intézet MTA Régészeti Intézet két munkatársa.