Profiboksz: nehéz a bombázók sorsa
A Fülöp-szigeteki váltósúlyú versenyző minden tiszteletet megérdemel, hiszen kiváló öklöző, mérlege is sokat mondó: 53 győzelem, két döntetlen, három vereség. Ráadásul 2005 óta csak nyert. Noha a jelzőkkel általában csínján kell bánni, az embernek olyan érzése van: Pacquiao attól is ennyire szerethető figura, hogy árad belőle a szerénység. Ebből a szemszögből alighanem ő a profi boksz Messije. Nem nyilatkozik össze-vissza, nem ígér sem vérfürdőt, sem első menetes kiütéses győzelmeket, igaz, kevés a valódi ellenfél a súlycsoportjában, illetve annak környékén. Szellemisége szöges ellentétben áll az ökölvívógálák felvezetésének és megrendezésének légkörével. Az persze a show-business része, hogy nemegyszer már a mérlegelés idején egymásnak esnek a felek, hiszen így eladhatóbbá válik a találkozó. Így volt ez Mike Tyson, Lennox Lewis, Evander Holyfield fénykorában is, pedig ők igazán nagy bajnokok, egyúttal egymás komoly ellenfelei voltak.
Ki ne emlékezne Tyson fülharapására, a nehézsúly tüzéreinek több felvonásos csatáira. Bár a példátlan „füles” a profiboksz történetének talán legsúlyosabb sportszerűtlensége volt, az vitathatatlan, hogy ezek az egyéniségek szolgáltatták a szórakozást, az izgalmat, a feszültséget. Számítani lehetett szikrázó ütésváltásokra, megrendülésekre, padlózásokra, és – valljuk be – a legtöbben a nagy pofonokért nézik a meneteket.
Elfogytak az extraklasszisok, hírmondónak talán a Klicsko testvérek maradtak a legfelső kategóriában. Ami elmúlt, azt nem lehet visszahozni, ellenben a jelenleg is aktív, korábbi nagy bajnokok szereplése csalódást keltő: Mosley mind kevésbé hasonlít régi önmagára, a negyvennyolc esztendős Holyfield már hosszú ideje nem bokszol komoly szervezet övéért, igaz, figyelemre méltó volt Nyikolaj Valujev elleni fölénye, még ha nem is őt hozták ki győztesnek.
Roy Jones Jr. és John Ruiz is egyszer győz, egyszer nem; kis túlzással, a címvédésre készülők ideális ellenfeleivé degradálódott. A múlt virtuózainak vissza kellene vonulniuk, mert nincs sok értelme, hogy nosztalgiából néha előhúzzák őket a pakliból, majd gyűrötten visszagyömöszöljék mindannyiukat... A jelen bajnokai között nincsenek olyan kaliberű kiválóságok, amilyenek az elődök voltak: Nyikolaj Valujeven kívül David Haye sem tudja feledtetni a közelmúlt nagyjainak teljesítményét.
Csötönyi Sándor, a Magyar Ökölvívó Szakszövetség elnöke, a világszövetség végrehajtó bizottságának tagja szerint is kiürült a nehézsúly: – A Klicsko testvéreken kívül valóban nincs olyan képességű ökölvívó, akit méltán hasonlíthatnánk a régi ideálokhoz. Az amerikaiak visszaestek az elmúlt tíz évben – magam az amatőr bokszolóik között sem látok kiemelkedő tehetséget –, az orosz fiatalokkal pedig az a gond, hogy nem megfelelőek az adottságaik. Egy-egy erősebb ukrán, illetve kazah srác van most, de ők technikailag elmaradnak a kívánt szinttől. Azért remélem, hogy július másodikán végre valóban létrejön a Vlagyimir Klicsko–Haye csata (2009-ben – különböző okokra hivatkozva – a brit Haye lemondta kettejük mérkőzését – szerk.), melyen szerintem az ukrán diadalmaskodik.”
Csötönyi szerint az ökölvívóvilág szeme manapság a váltósúlyon van: „Most egyértelműen Manny Pacquiao a legjobb, bátor, ügyes fickó, ugyanakkor nagyon várom, hogy megmérkőzzék a súlycsoport másik nagyjával, Floyd Mayweather Juniorral. Mayweather kivár, és próbál a lehető legjobban felkészülni erre az ütközetre: eddig nagyon elkerülte Pacquiaót... Amennyiben ez a mérkőzés létrejön – márpedig hatalmas pénzek rejlenek benne, tehát előbb-utóbb sor kerül rá –, talán hasonlíthatjuk minden idők legnagyobb ütközetéhez, az Ali–Foremanhez.”
