1. Több felmérés is bizonyította, a felnőtt magyar népesség túlnyomó és növekvő többsége elutasítja a verseny-világot, a kapitalizmust és a globalizációt, s bár személyes tapasztalatai okán a múltat, a szocializmust, a KGST-t és a vasfüggönyt sem kívánja vissza, mégis nosztalgiával gondol vissza a Kádár-korszak nyújtotta viszonylagos anyagi biztonságra és egyenlőségre. Ebből az ellentmondásból - amit a szociálpszichológia kognitív disszonanciának nevez - kivezető útnak tűnik azt gondolni és mondani, hogy minden mai bajunk oka a korrupció, mindenért a korrupt politikusok, üzletemberek, rendőrök, orvosok stb. felelősek. Képletesen szólva, az ország közmegegyezéssel bűnbakká kiáltotta ki a korrupciót.

A bűnbakképzés mechanizmusa, a kivetítés (projekció) ez esetben is pontosan úgy működik, mint ahogyan az a tankönyvekben szerepel. „Az emberek mindig is tudni vélték, milyenek, mit csinálnak a boszorkányok, sőt sokan azt is, hogy közvetlen környezetükben kik azok." - írja a történész Klaniczay Gábor a „Boszorkányok, bűnbakok: hogyan működik a vádaskodás logikája" c. tanulmányában. Helyettesítsük be a „boszorkányok" szó helyébe a „korrupt emberek" kifejezést, és máris helyben vagyunk. Így vezeti le a kapita-lizmussal, a globalizációval, a bürokráciával és parlamenti pártok rendszerére épülő, közve-tett demokráciával szembeni idegenkedését a magyar közvélemény. Két évtizeddel a rendszerváltás után, és néhány hónappal a választások előtt, a közvélemény és a politikai pártok ennél alkalmatlanabb közös nevezőt nem is találhattak volna a köz ügyeinek megvitatásához.

2. Kétféle korrupció van.

A) A szocializmusban, vagyis a hiánygazdaságban az eladót vesztegetik meg a vásárlók. Ez sok apró vesztegetést jelent. A kapitalizmusban, vagyis a keresletkorlátos gazdaságban viszont a vevőt - többnyire a nem a saját pénzét költő közületi vevőt, vagyis az államot képviselő hivatalnokot - vesztegetik meg a nagy eladók. Ez kisszámú nagy vesztegetés. A kis korrupció, vagy fogyasztói korrupció a hiánygazdaság és a puha diktatúra körülményei között született, de ma is velünk él, bár jóval szűkebb körben, mint 20 évvel ezelőtt. (Ki ad ma jattot a hentesnek?)

B) A nagy pénzek mozgatásával járó üzleti korrupció csak a piacgazdaságokra jellemző. Paradox módon a sok tízezernyi kis-korrupció erősebben rongálja a közmorált, mint egy tucatnyi nagy korrupciós ügy. A bűnbak képzés mechanizmusa akkor tud csak működni, ha - mint fentebb már írtuk - sokaknak van ezzel kapcsolatban személyes tapasztalatuk.

3. Kevesen tudják, hogy a magyar büntetőjog a „korrupció" kifejezést csak elvont összefüggésekben használja, konkrétan ilyen bűncselekmény nincs. A köznyelv egy tucatnyi olyan gazdasági bűncselekményt sorol a korrupció kategóriájába, amely valójában más jellegű (hivatali visszaélés, hanyag és hűtlen kezelés, vesztegetés, sikkasztás, csalás stb.). A Büntető törvénykönyv a korrupciós bűncselekményekre vonatkozó szabályozás gerincét a közélet tisztasága elleni bűncselekmények körében tárgyalja. Minden ilyen esetben arról van szó, hogy valamilyen - politikai, gazdasági vagy erkölcsi - hatalom letéteményesének a hatalom delegálásában megnyilvánuló bizalmával a delegált hatalom birtokosa önérdekből úgy él vissza, hogy azt nem a delegáló elvárásai szerint gyakorolja. Ez lehet vesztegetés és/vagy befolyással való üzérkedés.

4. Bizonyított tény, hogy a magyar közvélemény elnéző a kis-korrupcióval szemben. Leg-alább két okból:

A) Az egyik az alulfizetettség mítosza. Sok egyéb mellett, a magyar társadalom abból a szempontból sem volt felkészülve a rendszerváltásra, hogy kialakítsa magának az egyes társadalmi rétegek, foglalkozási csoportok viszonylagos hierarchiáját, és valamilyen módon tisztázza, hogy adott munkáért milyen javadalmazást tart igazságosnak. Minden foglalkozási csoport abszolút és relatív értelemben egyaránt alulfizetettnek érzi önmagát. Erről panaszkodnak a rendőrök és a katonák, a vámosok és a pénzügyőrök, az egészségügyi dolgozók és a tanárok, a művészek és az újságírók stb. Ez az általános alulfizetettségi mítosz olyan mértékben elterjedtté vált, hogy kompetens és befolyással bíró politikusok, tudósok - különösen a 90-es évek első felében - gyakran engedtek meg maguknak olyan megfogalmazásokat, amelyek - legalábbis erkölcsi értelemben - felmentést jelentettek. Például ilyen formában: „nincs abban semmi meglepő, ha egy bruttó x ezret kereső rendőr (vámos, katonatiszt, vagy önkormányzati tisztviselő), akinek a hivatalos fizetése arra sem elég, hogy a létminimum szintjén eltartsa családját, pénzt fogad el azoktól, akiket neki kel-lene ellenőriznie vagy éppen megbüntetnie." Az alulfizetettség állítólagos tényét még az Állami Számvevőszék is hajlandó elfogadni, annak megmagyarázására, hogy a számunkra mérvadó, fejlettebb országokhoz képest, nálunk miért tud kevésbé ellenállni az államappa-rátus „a pénzvilág oldaláról jövő korrupciós kísértések"-nek. „Ott is jobban keresnek a magáncégek menedzserei a közszolgálat dolgozóihoz képest. Ezt azonban náluk ellensúlyozza a munkahely biztonsága, a különböző juttatások, az állami nyugdíj, és - ami igen lényeges - a közszférában is tisztességesen meg lehet élni a munkából származó jövedelemből." - írják.

B) A kis-korrupcióval szembeni elnéző vélekedés másik oka az, hogy a valóban kisjövedelmű egyéni vállalkozók, az alkalmazotti viszonyban álló kisemberek között is egyre kiterjedtebbé vált az adó- és járulékcsalás, a fogyasztók körében pedig tömeges az ÁFA-csalás (amikor nem kérünk számlát a szerelőtől) és a bliccelés. Az efféle normaszegés - mint erre fentebb már utaltunk - jogi értelemben nem tekinthető korrupciónak, de miután a közvélemény mindenféle csalást hajlamos egy kalap alá vonni, így végül emberek millióiban működik valamiféle rejtett, vagy nem is annyira rejtett bűntudat. A bűnbakképzés mechanizmusait ez is csak erősíti. „Miért fizessek én adót egy korrupt kormánynak (önkormányzatnak, hivatalnak, stb.)?" - gondolják és mondják igen sokan.

5. A fogyasztói és az üzleti korrupció össze is kapcsolódik. Ugyanazok a rendőrök, vámosok, akik hajlandók pár ezer forintot átlagos jövedelmű magánszemélyektől elfogadni - afféle erkölcsi potyautasként - lélekben felmentve érzik magukat, amikor milliomos-milliárdos vállalkozóktól százezres nagyságrendű kenőpénzt vesznek át. Vélhetően így gondolkoznak azok az egészségügyi intézményvezetők is, akik maguk ugyan nem kerülnek kapcsolatba kisnyugdíjas, nehéz sorsú beteggel, és ezért nem is kapnak tőlük ezer forintosokkal kibélelt borítékot, de azt nem utasítják vissza, ha egy nagy szállító cég - legyen az gyógyszergyár, informatikai cég vagy építőipari vállalkozás - százezer forintos, esetenként milliós összegű juttatással fejezi ki háláját, amiért az intézmény vezetője éppen őket választotta.

6. Az üzleti korrupció tematizálása elsőszámú kommunikációs fegyverévé vált, amit a pártok gátlás nélkül használnak egymás ellen indított, lejárató kampányaikban. Részint populista ösztönből, részint racionális számításból. Minden konstruktív javaslat - emeljük vagy csökkentsük az adókat, hol építsünk a faluban járdát stb. - szükségszerűen kétélű fegyver. Van, aki egyetért a javaslattal, van, aki nem. A negatív kampánynak nincs kockázata. Senkinek sem érdeke a korrupció védelme.

Húsz év alatt mindennapossá vált, hogy helyi és országos politikusok, feltételes módban megfogalmazott, de mégis konkrétnak látszó korrupciós vádakat terjesztenek a nyilvánosság előtt, esetenként feljelentést is tesznek. A média azután teret ad a vádaknak, amelyeket a közvélemény azonnal készpénznek vesz. Mire a helyreigazítási perek lezárulnak, és kiderül, hogy nincsenek bizonyítékok, a cáfolatra már senki sem figyelt oda. A latin mondás - Audacter calumniare, semper aliquid haeret - máig nem vesztett semmit érvényességéből. (Magyarul: merészen kell rágalmazni, valami mindig megmarad belőle.) A mából visszatekintve egyértelmű, hogy ezek az akciók rövidtávon sem szolgálják a szavazatszerzést. , viszont alapjaiban rombolják a közmorált. A fejlődő országok viszonyait elemző szakirodalomból is tudható, hogy egy olyan közösségben, ahol a törzsi, etnikai, vallási vagy kulturális megosztottság számottevő, a másik oldalról érkező kritika csak minimális hatással bír. Magyarország sok tekintetben éppen ilyen ország.

Hosszú távon viszont a pártok egymás elleni - sőt újabban a pártokon belüli - vádaskodása a társadalmi közérzet exponenciális romlásához vezet , és ezáltal még tovább erősödnek a bűnbak képzés mechanizmusai. Az átlag tv-néző egyre inkább biztosnak érzi magát abbéli véleményében, hogy minden gazdag ember, minden párt korrupt, lop, csal és hazudik - miközben egy héttel később már nem is emlékszik rá, hogy a konkrét vádat melyik oldalról hallotta. Ha a pártok korrupciós kampányaira a politikától - úgymond - független intézmények, az Állami Számvevőszék, a köztársasági elnök vagy az egyházak még rá is erősítenek, akkor a helyzet még rosszabbá válik. Ráadásul az efféle kampányok kifelé is rombolják az ország presztízsét, amelyet azután a Magyarországról készülő, különféle független ország-jelentések végeredményben tükrözni fognak, ami azután újabb korrupció-ellenes kampányokra ösztönzi a politikusokat.

7. A demokrácia, a műszaki-tudományos haladás és az innováció ára a kapitalizmus - beleértve ebbe az árba, egyebek között, az üzleti korrupciót is. A vállalatok élet-halál küzdelemben állnak egymással, ezért erős ösztönzők hatnak rájuk, hogy a törvényesség határait súroló vagy azt áthágó eszközöket is használjanak. A korrupció egyike ezeknek a tiltott eszközöknek. A dilemma nagyon hasonló ahhoz, amit az élsportból mindenki jól ismer: a doppingról van szó. A versenyzők, a mögöttük álló edzők, sportvezetők és egyesületek tudják, hogy a doppingolás erkölcstelen, hosszú távon árt a versenyzők egészségének - mégis, alkalmanként hozzányúlnak ehhez az eszközhöz. A büntetés is hasonló ahhoz, ami a gazdaságban és a politikában történik. Aki lebukik, akit a megfelelő hatóságok - a gazdasági életben a bíróságok, a sportban az országos és nemzetközi szövetségek - vétkesnek találnak, azok cselekedetük súlyától függően rövidebb-hosszabb eltiltást kapnak és a köz erkölcsi megvetéssel sújtja őket. Ahogy a dopping szerves része az élsportnak, úgy szerves része a korrupció a kapitalista gazdaságnak. Lehet és kell is ellene küzdeni, de a küzdelem soha sem fog véget érni. Nagyon figyelemre méltó az a hasonlóság is, ahogyan a magyar közvélemény a doppingvétségre, illetve a korrupcióra reagál. Az emberek többsége elfogultan viszonyul ezekhez az ügyekhez. Azoknak a sportolóknak vagy közéleti szereplőknek, akiket az illető egyén kedvel, inkább megbocsátja a csalást, akikkel nem szimpatizál, azoknak nem. A doppinggal kapcsolatos közvélekedést a Gallup intézet vizsgálta, 2004 szeptemberében, nem sokkal az athéni olimpia után. Csak a megkérdezettek 30%-a értett egyet azzal, hogy a NOB megfosztotta a doppingvétséget elkövető két magyar sportolót az érmüktől. A többség, 54% szerint ez nem volt helyes. A válaszadók viszonylag nagy része nem tudott vagy nem akart véleményt nyilvánítani a kérdésben (17%). A legalacsonyabb iskolai végzettségűek (8 általános vagy kevesebb) 21%-ához képest közel kétszer annyi diplomás (40%) helyeselte a NOB retorzióit, de az utóbbi körben is többségben voltak azok, akik szerint nem volt helyes kizárni sportolóinkat a versenyről.

8. Az üzleti korrupció a piacgazdaság és a pártokra épülő demokratikus struktúra szerves része. Tiltják, büntetik - de mégis része. Pártfinanszírozást szolgáló adományok, futball csapatok botránya, államilag támogatott fegyver export, ingatlan spekuláció - ezek az alapesetek, amihez még társul (pl. Olaszországban és Japánban) a maffia kapcsolat is. 1995-ben korrupciós botrányba keveredett Claes belga származású NATO főtitkár, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hat tagja, egy EU biztos, az egykori francia miniszterelnök Edith Cresson is. Az évtized hírei közé tartozott a Craxi- és a Kohl-botrány, vád ért két izraeli miniszterelnököt, sőt az izraeli köztársasági elnököt is. 2003-ban került az olasz lapok címoldalára az a gyanú, miszerint Romano Prodi - a későbbi EU elnök - még olasz miniszterelnökként 120 millió eurót „kapott" abból az 500 milliós részvényvásárlási tranzakcióból, amelynek keretében az olasz állam tulajdonában álló Telecom Italia meg-vásárolta az ugyancsak állami Telekom Serbia-t. Az ügyet évekig vizsgálták a hatóságok, de vádemelésig nem jutottak. 2009-ben bíróság elé állították Chirac, korábbi francia köztársasági elnököt, akit sikkasztással és hivatali visszaéléssel vádoltak, mert párizsi polgármesterként pártalkalmazottaknak biztosított fiktív állásokat. Erre egyébként azután került sor, hogy Chirac bizalmi emberét, Juppé volt miniszterelnököt 2004-ben ugyanilyen vádak alapján már egy francia bíróság 14 hónapi felfüggesztett börtönre ítélte. Ugyancsak a 2000-es évhez kötődik minden idők egyik legnagyobb német gazdasági bűnpere, a korrupciógyanút felvető, úgynevezett Mannesmann-Vodafone ügy. Ebben a 2006-ban lezárult ügyben érintett volt a legnagyobb német pénzintézet, a Deutsche Bank elnöke is. 2005-ban derült fény a Siemens korrupciós ügyeire. A nyomozás során kiderült, hogy a cég évente 40-50 millió dollárt költött arra, hogy külföldön - egyes feltételezések szerint Magyarországon is - politikusokat és más befolyásos személyeket vesztegessen meg. Ebben az összefüggésben persze fontos tény az is, hogy 1999-ig - mint sok más európai országban - Németországban sem számított bűncselekménynek a külföldön elkövetett vesztegetés, sőt az ilyen költségek legálisan elszámolhatók voltak. Ugyancsak 2009-ben került korábbi korrupciós ügyei miatt bíróság elé Berlusconi, a hivatalban lévő miniszterelnöke Olaszországnak. Amerikában Clinton elnök is hivatalban volt, amikor korrupciós vádakkal illették korábbi, arkansasi kormányzóként elkövetett, állítólagos visszaéléseit. Dél-Koreában az utóbbi három évtizedben szinte minden elnököt utolért a korrupciós vád. A Nobel béke-díjjal kitüntetett Kim Dae-jung elnök (1998-2003) két fia is korrupcióért került börtönbe, miként Chun-Doo-hwan (1980-88) és Roh Tae-woo (1988-93) korábbi elnökök is. Nem sokkal visszavonulása után, 2009 májusában a korrupciós vádak elől menekült öngyilkosságba Roh Moo-hyun, aki 2003-2008 között töltötte be az elnöki pozíciót. Tajvan 2000 és 2008 között regnált elnökét, Csen Suj-piant 2009-ben ítélték életfogytiglani börtönre - korrupcióért, sikkasztásért és pénzmosásért. Fontosak, bár nálunk kevésbé ismertek a latin-amerikai példák, hiszen ott az egész rendszer velejéig korrupt. Fujimori, egykori perui elnököt 2009-ben korrupció miatt

7 és félévi börtönre ítélték el saját hazájában.

9. A választók érdekében történő befolyás-érvényesítés és a befolyással való egyéni haszonszerzés elválasztása soha nem lehet objektív. A képviseleti demokrácia elképzelhetetlen anélkül, hogy a választott képviselők ne igyekeznének politikai befolyásukat érvényesíteni azért, hogy az őket delegáló falu, város vagy megye beruházáshoz, többlet-pénzhez jusson. Súlyos félreértés korruptnak nevezni, mint ahogyan azt a Bölcsek Tanácsa teszi , azt az országgyűlési képviselőt, vagy polgármestert, aki a választások során azzal büszkélkedik, hogy „ez vagy az a beruházás az ő személyes közreműködése, kapcsolatrendszere nélkül nem valósulhatott volna meg".

10. A közvélemény és a politika folyamatos egymásra hatása nyomán ma általánosan elfogadott vélekedés, hogy Magyarországon - a hozzánk hasonló helyzetű országokhoz képest is - különösen súlyos, és egyre növekvő mértékű a korrupció. Ám erre semmiféle bizonyíték nincs, csak az ellenkezőjére. Ha megnézzük a két mértékadó, nemzetközi adat-szolgáltató intézmény, a Transparency International (TI) és a Világbank Worldwide Governance Indicator (WGI) éves kiadványait, akkor ezekből két tanulság szűrhető le.

A) A 2008-as rangsorok tanúsága szerint a volt szocialista országok közül csak Szlovéniá-ban és Észtországban kisebb a korrupció, mint nálunk. Mindenütt másutt, így a két másik balti országban, Bulgáriában, Horvátországban, Lengyelországban, Romániában, Szerbiában és Szlovákiában nagyobb. Az egyik listán a csehek egy árnyalatnyival jobban állnak, a másikon rosszabbul. Az Európai Unió régi tagállamai közül mindig is mögöttünk volt, és mind a két listán most is ott van Olaszország és Görögország.

B) A korrupció közvetett mérési módszerei - igen bonyolult statisztikai és ökonometriai okok miatt - csak nagyon korlátozottan alkalmasak az adatgyűjtésbe bevont 180-200 ország korrupciós helyzetét az idő dimenziójában is mérni. Egyszerűbben szólva: a kiadványok egy adott évben - mondjuk 2009-ra vonatkoztatva - viszonylag megbízhatóan mutatják az országok egymáshoz viszonyított korrupciós helyzetét, de ha a táblázatokat „keresztben" olvassuk, vagyis - például - Magyarország 2000 és 2009 közötti korrupciós indexének időbeli alakulását nézzük, akkor csak tág határok között fogadhatjuk el pontosnak az ada-tokat. Ha azonban - mivel mást nem tehetünk - ezt a módszertani aggályunkat záró jelbe tesszük, akkor a két szervezet publikált adataiból, Magyarországra vonatkoztatva nem olvasható ki semmiféle erős, időbeli tendencia. Nemzetközi összehasonlításban nem lettünk se lényegesen jobbak, se sokkal rosszabbak.
Magyarország korrupció-érzékelési indexének alakulása, 1994-2009

Nincs olyan magyar adat sem, ami a helyzet romlását bizonyítaná. Ami számadatot fellelt a Bölcsek Tanácsa, az is éppen az ellenkezőjét igazolja annak, mint amit a politikusok - sőt maguk a tanulmány szerzői is - a helyzet súlyosbodásáról állítanak. Jelentős, harmadára-felére való csökkenésről számol be az Ügyészség, illetve a Vám- és Pénzügyőrség. Az önkormányzatok működését tekintve „zömében kedvező tendenciát mutat ki" a hivatkozott számvevőszéki jelentés. Egyetlen területről állítja konkrétan a Bölcsek Tanácsa, hogy növekedést mutatnak a számok, ez a korrupcióval foglalkozó sajtójelentések száma.

11. Sokan gondolják, hogy a korrupció a gazdasági növekedés egyik legfőbb akadálya. „...(A) korrupció súlyos teherként nehezedik a nemzet kibontakozásának lehetőségére" - ez volt az egyik legerősebb mondata Sólyom Lászlónak, amikor a minap bemutatta A bölcsek tanácsa által készített, korrupció-ellenes nemzetstratégiai könyvet. Ez nem így van. A fentebb hosszasan sorolt, elrettentő nyugati példák is azt mutatják, hogy a növekedés, a fejlődés és a korrupció között nincs direkt összefüggés - sem rövid, sem középtávon. A Transparency listáján 2009-ben Magyarország a 46., Kína a 79., Oroszország a 146. volt. Ettől még ez a két nagy keleti gazdaság nagyszerűen fejlődik. A sokszor példaként emlegetett Írország korrupciós indexe 1996 és 2002 között minden évben jelentősen romlott - végeredményben 8.45-ről 6.90-re -, miközben a gazdaság évi átlagban 9 százalékkal növekedett.

A korrupció - definíció szerint - a már megtermelt jövedelmek újraelosztása. Magyar adja a pénzt magyarnak - ettől sem több, sem kevesebb nem lesz a GDP. Paradox módon, az esetek többségében a korrupció a jövedelmek kiegyenlítése irányában hat. Amikor a gyorshajtó 30 ezer forintot ad a rendőrnek vagy az építési vállalkozó 3 millió forinttal vesztegeti meg a polgármestert, a leggazdagabbaktól áramlik a jövedelem a közepesen gazdagok vagy éppenséggel az alacsonykeresetűek felé.

12. A rendszerváltást követő első évtizedben a privatizáció volt a közbizalmatlanság céltáblája. Most a közbeszerzés és az állami támogatás. Hogy az állam elad, vásárol vagy ingyenesen támogat - az tulajdonképpen mindegy, a befolyással való üzérkedés lehetősége mindhárom esetben fennáll. Egyébként a közbeszerzések volumene éves szinten 5-10-szer nagyobb érték, mint amennyi a privatizációs tranzakciók értéke bármikor is volt. Hibás és félrevezető az a meglehetősen széles körben elterjedt felfogás is, miszerint bizonyításra sem szorul, hogy az egykori szocialista vállalati menedzserek csakis korrupció útján jutottak vagyonhoz, hiszen a kapcsolati tőke pénztőkére való váltása maga a korrupció. E gondolatmenet mögött - ki-nem-mondva - az a naiv feltételezés húzódik meg, miszerint minden magyar állampolgárnak alanyi joga van az állami vagyon megvásárlásához (ez igaz), a bankoknak viszont kutya kötelességük, hogy minden jelentkezőnek egyforma feltételekkel hitelezzenek. Ha ez nem így történt, akkor máris jogos kapcsolati tőkéről és csalásról beszélni. De ez képtelen elvárás! A bankok helyesen tették és teszik, ha válogatnak potenciális adósaik között. Ebben még nincs semmiféle korrupció vagy mutyizás. Végtére is a bankok a betétesek pénzéből hiteleznek, alapvető elvárás, hogy azokat a hitelfelvevőket juttassák befektetési lehetőséghez, akiknél a lehető legnagyobb biztonsággal lehet üzleti sikerre számítani.

13. „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani." Találó mondás. De ez mai vi-szonyaink között több ok miatt is lehetetlen.

A) Az EU-s pénzeket is, és a magyar költségvetés pénzeinek jelentős részét pályázati alapon, azt követően pedig közbeszerzés útján osztják szét. Egy pályázatnál mindig több a vesztes, mint a nyertes. A vesztesek pedig - okkal, ok nélkül, nyilvánosan vagy csak a szóbeszédre bízva véleményük terjesztését - hajlamosak korrupcióval magyarázni, hogy miért mások nyertek.

B) Összességében nagyon sok pénzről, a GDP több mint 50%-áról van szó. Ha az állam fele ennyi pénzt osztana szét, fele akkora lenne a valószínűsége annak, hogy az emberek korrupció-gyanús helyzetekkel kerüljenek szembe.

C) Magyarországon több tízezer non-profit szervezet működik. Ezek kb. 1000 milliárd Ft-ot költenek évente, aminek legalább 40%-a állami támogatásból ered. Miután nincs és nem is lehet objektív mérce az összehasonlításra (mi fontosabb, a néptánc egyesület vagy a parlagfű irtás?), a közpénzeknek ez a fajta redisztribúciója szükségszerűen a korrupció látszatát kölcsönzi. Ha nem ennyi szervezet között oszlana meg az állami pénz, az is csökkentené a korrupciós érzetet.

14. Egy kis országban szinte mindenki mindenkit ismer. A közmegítélése szempontjából különösen szembeszökőek azok a személyes kapcsolatok, amelyek a magyar gazdaság felsőszintű, állami irányítóit - a politikai tisztségviselőket és az államapparátus vezetőit - és a vállalati-banki szféra kulcsfiguráit kapcsolják össze. Az a generáció, amelyik a 90-es években volt pályája csúcsán, túlnyomó részt a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerezte diplomáját - merthogy a rendszerváltás előtt ez volt az egyetlen közgazdasági egyetem Magyarországon. Nagyon szűk az a kör is, amely - az állam nevében - dönt a korrupcióval összefüggő gazdasági bűncselekmények jogi megítéléséről. Minthogy az ilyen fajta bűncselekmények többségét Budapesten követik el, a Fővárosi Bíróságon született ítéletek kapcsán szinte mindenütt ugyanazon a bírák és védők nevével találkozik a közvélemény. Ahol nagy pénzről, komoly hatalmi pozícióról van szó, ott ma sem lehet pártatlan bizottságot, zsűrit felállítani. Majd, ha egyszer eljutunk oda, hogy a közpénzeket és a közpozíciókat angol nyelvű pályázatok útján, meghívott külföldi szakértők fogják osztani... De ez még nagyon messze van.

15. A közvélekedés szerint a korrupció alapjában véve a pártfinanszírozás megoldatlansága miatt fajult el ennyire. A városi legendák szerint gyakori jelenség, hogy az állami tranzak-cióknál a nagy pártok megbízottjai 3,5 vagy 10 százalékos jutalékért tartják a markukat. Pontosabban szólva: senki sem a markát tartja, mert úgy azonnal lebukna. Egy hazai vagy egy külföldi alvállalkozóval kell szerződni tanácsadás, vagy más, utólag nehezen ellenőrizhető szolgáltatás ellenértékeként. Bevett szokás az is, tartja a városi legenda, hogy az is a vesztegetés egyik módja, hogy a vállalatok szponzori támogatást nyújtanak a helyi vagy az országos politika szereplői által kijelölt projektekhez. A lebukás kockázata azonban így is jelen van, s ennek csökkentése céljából az üzletileg érdekelt felek rákényszerülnek a sokoldalú kompromisszumokra. Ezért tanácsos bevenni az üzletbe a mindenkori ellenzéki párt(ok) vezető üzleti köreit, kijáró embereit, sőt bizonyos esetekben a titkosszolgálatok és a média befolyásos személyeit is. Hogy mindebből mi igaz, és mennyire, azt talán majd a szereplők memoárjaiból meg fogjuk tudni. Némi fejszámolással azonban annyi már most is gyanítható, hogy a korrupciós bűncselekmények - tehát a vesztegetés és a befolyással való üzérkedés - éves szinten becsülhető, több tízmilliárdos nagyságrendjéhez képest a pártfinanszírozásra felhasznált összegek valójában eltörpülnek. A korrupt módon megszerzett fekete pénzeknek a nagyobbik hányada magáncégekbe és magánzsebekbe vándorol - és ott is marad. Ha születne egy korrekt pártfinanszírozási törvény (ami jó lenne), attól még a sem a nagy, sem a kis korrupciók szintje nem csökkenne érdemben.

16. Nem a korrupció, hanem a túlméretezett állam és az ebből következő pazarlás miatt tart ott az ország, ahol tart. Kíséreljük meg megbecsülni az arányokat! Ha azt feltételezzük, hogy minden állam által elköltött 100 Ft beruházási pénzből 1 Ft a pártkasszákba kerül, akkor kb. 5 Ft megy a magánzsebekbe, 44 Ft-ot viszont elpazarolnak. Ez a pazarlás úgy értendő, hogy egy magáncég, ha saját céljára hajt végre beruházást, ugyanezt a projektet 50 Ft-ért is megcsinálná. És veszteségként még el kell számolni azt is, hogy az esetek legalább 25%-ában nyomós érvek szólnak amellett, hogy az adott célra jobb lett volna egyáltalán nem elkölteni azt a bizonyos adófizetőktől származó 100 Ft-ot. Maga a beruhá-zási projekt volt felesleges. Az ország jobban járt volna, ha az a pénz a vállalatok és a háztartásoknál maradt volna.

Hihető-e a pártfinanszírozás 1%-os aránya? Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet becslé-se szerint a politikai pártok a megengedettnél 10-szer többet költenek választási kampányra. Miután a törvényes határ 386 millió Ft, ennek a 9-szerese - négy párttal számolva - durván 14 milliárd forint. Ha feltételezzük, hogy a nem-választási években a pártok illegális pénzigénye ennek a fele - ami bizonyára túlzó felső becslés - akkor éves át-lagban kb. 9 milliárdot „kell" korrupt módon a pártoknak összegyűjteni. Ez a 9 milliárdos szám is csak töredéke - kb. fél százaléka - a közbeszerzésre felhasznált évi 1600 Mrd Ft-nak.

17. Magyarországon nem az a rendkívüli, hogy sok a korrupció, hanem az, hogy a bűnt - egyéni szinten - nem követi büntetés. A felelősségre vonás elmaradása mögött a közvélemény a (párt)politika beavatkozását sejti. Ez részben jogos. Húsz év sem volt elegendő arra, hogy az Országgyűlés hathatós szabályokat alakítson ki az országgyűlési vizsgáló bizottságok működése érdekében, amely lehetővé tenné, hogy a korrupció-gyanús ügyek politikai összefüggései is kiderüljenek. De az igazi gondok forrása mélyebben van. A kontinentális tradíciókból kinőtt igazságszolgáltatási rendszerünk megfelelő a zsebtolvajok és az anyagyilkosok megbüntetésére, de szinte teljesen alkalmatlan a fehérgalléros bűnözés kezelésére.

Csak néhány példa: (i) Jogrendünk nem volt felkészülve annak az ellentmondásnak a kezelésére, hogy a gazdasági bűncselekményekért alapesetben a társaság ügyvezetője felel, miközben a tulajdonos a ma született bárány ártatlanságát színlelve mondhatja, hogy ő semmiről sem tudott. Így és ezért kerültek hajléktalanok, nem létező vagy külföldön élő Kaya Ibrahimok százmilliós és milliárdos magyar cégek ügyvezetői pozíciójába. (ii) Magyarországon - alapesetben - gazdasági bűncselekményért, három, öt vagy tíz éves bírósági hercehurca után legfeljebb 10 évet lehet kapni. Amerikában az olyan cégéres gazemberek, mint a pilótajátékkal sok ezer ügyfelét becsapó Bernard Madoff, 6 hónap alatt, jogerősen 150 évnyi börtönt kaptak - ehhez képest lehet azután mérlegelni a kisebb bűnök büntetését. (iii) Ha a vádlottak nem tesznek önmaguk ellen vallomást, és nem kívánnak terhelő vallomást tenni vádlott-társaik ellen, a magyar igazságszolgáltatás gyakorlatilag tehetetlen. A pártállami múlt keserves tapasztatai nyomán, a 90-es évek elején megalkotott, nemzetközi összehasonlításban is példátlanul szigorú adatvédelmi szabályok miatt a hatóságok lehetőségei korlátozottak a gazdasági bűnügyek bizonyítékainak összegyűjtésé-ben. Az irathegyekből külső szakértők képtelenek kibányászni a perdöntő bizonyítékokat, s miután nincs jogi lehetőség az értelmes vádalkura, a rendőrség, az ügyészség az ilyen ügyekben rendre vereséget szenved a bíróságokon. (iv) Különösen bonyolult az olyan ügyek felderítése, ahol a szálak ismeretlen tulajdonosú offshore cégekhez vezetnek - márpedig a legtöbb pénzügyi jellegű, bűncselekmény-gyanús tranzakció éppen ilyen módon bonyolódik. (v) Nem véletlen, hogy az angolszász rendszerekben a köz ítéletét, ismereteit és véleményét képviselő esküdteknek kulcs szerepük van annak eldöntésében, hogy az adott jogszabályok és az adott társadalmi-gazdasági viszonyok közepette, mi számít bűnnek, és mi nem. A mi jogrendszerünkben erre sincs mód. Bírók döntenek, akiknek nem az az elsődleges feladatuk, hogy a köz erkölcsi ítéletét figyelembe vegyék döntéseikben. Ne csodálkozzunk tehát, hogy a közvélemény hitetlenkedve, értetlenül fogadja a fehérgalléros bűnözők pereiben megszületett felmentő vagy enyhe ítéleteket.

18. A megoldás? A fogyasztói és az üzleti korrupció, illetve a fehérgalléros bűnözés megany-nyi formája nem egyik vagy másik magyar kormány bűne - korprobléma. Az előttünk járó országok példái azt mutatják, hogy a korrupció szintje végső soron kulturális kérdés, az ér-demi változások évtizedeket vesznek igénybe, a rangsorokban történő látványos előreugrá-sok kivételszámba mennek. De még az élenjáró országokban is történnek súlyosan korrupció-gyanús ügyek - gondoljunk csak a svéd Gripenek eladása körüli nemzetközi botrányokra. Eszem ágában sincs bagatellizálni a korrupció ártalmasságát! A korrupció érzékelhető mértékű csökkentése kívánatos lenne, de itt és most ez nincs a 10 legsürgősebb, megvalósítható és megvalósítandó feladat között. Sajnos a történelemnek, mint azt Hegel zseniálisan megérezte, nem szokása, hogy megoldja a korproblémákat. Az emberek túllépnek a megoldatlan ellentmondásokon, s ha nem is felejtik el a régi ügyeket, de egyszer csak elkezdenek mással foglalkozni. Így lesz ez a korrupcióval is. Egy év múlva, nyolc év múlva?