Egyszóval mozizni jöttünk a Markóba, pontosabban egy záróeseményre, ahol nem csak az utolsó két filmet nézhettük meg közösen, hanem egy díjkiosztón is rész vettünk. A környezetvédelmi hét apropóján ugyanis pályázatot hirdettek a lakóknak: versben és prózában fogalmazhatták meg gondolataikat arról, nekik mit jelent a globális felmelegedés, környezetünk védelme és a riogató klímakatasztrófa.

Kinyílik a nehéz vaskapu, felpattan az elektromos zár, beléphetünk a sötét kapualjba. Az ellenőrzés után újabb zár – amiből szinte ötméterenként akad egy az épületben -, de hamar egy teremben találjuk magunkat, ahol mereven ülnek a fogvatartottak, széles, csupaszra nyírt tartók néznek vissza ránk. Az elítéltek „mákosban”, akik még várnak büntetésükre, civilben. Hátul a férfiak, elöl a nők, közöttük üres sor, érkezésünkre senki sem fordul hátra.

Megkezdődik a filmvetítés, a két utolsó alkotás között megtartják a díjkiosztót is. Dermesztő az időutazás, a falon műanyag futónövények, a kulcsra zárt vitrinben hímzett terítő, rajtuk emléktárgyak. Sajnos a novellapályázat nyertese nem jöhetett átvenni az ajándékot, mert tárgyalása van. Még felolvassák a két győztes művet, gyűlik a szag, gyűlik a homogenetikus mezők feszültsége. Nehéz emberi sorsok egy tágas szuterénban. Jó lenne menni már, pedig még beszél az intézet parancsnoka, köszöntőt mondanak a zöld szervezetek képviselői, hol van még a vége. De valahogy lefut a záró film utolsó képkockája is.

A szigorú a napirendnek köszönhetően hamar elvezetik a fogvatartottakat, csak a nyertesek maradnak, vagy akik szerettek volna és engedélyt is kaptak az újságírókkal való beszélgetésre. Fegyelmezetten ülnek a székeken, nem nézelődnek, tekintetükkel nem keresik a kontaktust, várják, hogy a firkászok sorban eléjük üljenek.

Egy buszvezető az első alanyunk, valamikor a 7-es busszal rótta a köröket, míg alá nem írt egy olyan papírt, amit nem kellett volna. Elmondja, hogy valaha asztalos volt, neki mindennél fontosabb a fa, érzi, tudja, mit jelent a természet védelme. Lelkesen beszél a börtönben meghonosított szelektív hulladékgyűjtésről, az elhasznált elemeket például mindig külön tárolóba teszik. Váltunk pár szót a novella-pályázat egyik győztesével is, kiderül: minden induló kap egy soron kívüli beszélőt. Hozzá a családja fog eljönni, nagyon örül a lehetőségnek.

Hamar lejár a nekik szánt idő, menni kell, eljött az ebédidő. Az intézet parancsnoka, Boglyasovszky Csaba bv. dandártábornok vezet ki minket a sétaudvarra, szeretné megmutatni, hogyan varázsolták élhetőbbé az egyébként tűfalakkal körbezárt „kalitkát”. Előbb megnézzük az egyik, hagyományosan kialakított területet, szögesdrótok oldalt és felül, fehére meszelt falak, amelyben - mint mondja – körbe-körbe, vagy éppen faltól falig járkálnak szinte futólépésben a fogvatartottak.

A látvány cseppet sem barátságos, igaz, nem is erről szól ez az objektum. A változtatásoknak köszönhetően azonban a másik, amelyet pályázat útján, közös munkával hoztak létre az elítéltek, egészen más képet fest. Egy olasz kisváros utcáit megformáló graffiti került a tűzfalra, a középen álló hatalmas fa alá és köré virágoskertet építettek. A parancsnok hozzáteszi, ennek ápolása és állagának megőrzése sem egyszerű feladat, a lakók ugyanis minden tőlük telhetőt elkövetnek a lepusztításáért. Eleinte előfordult, hogy nyilvános vizeldeként használták a felszedett kövek helyén létrehozott apró földdarabot. Ezt ugyanis a férfiak használják, de már megkezdődött a nők sétálóudvarának átalakítása is, reményeik szerint tavasszal már ők is emberibb környezetben járkálhatnak a levegőn.

Váltunk még pár szót Leidinger Árpáddal, az intézet munka- és tűzvédelmi vezetőjével, aki a változás szelét a börtönbe csempészte. Naivan megkérdezem, kapott-e visszajelzést a fogvatartottaktól, megköszönték-e, hogy filmvetítést, előadásokat szervezett nekik. A válasz talán csak nekem meglepő: beosztásából fakadóan nincs mindennapos kapcsolata a fogvatartottakkal, tehát nincs módja ilyesmire. Igaz – teszi hozzá – néhányuknak azért látta a szemén, hogy tetszet.

Kifelé ismét jön a zsilipelés, rövid szakaszok a hosszú folyosókon, kattan a zár minden fordulónál, várunk kicsit, mert valakit elvezetnek, végül a levegőt magunk elé fújva lépünk ki a szabad levegőre. Sötét, sivár, igénytelen épületegyüttes a Markó, de az emberibb környezet kialakítása iránti igény, ha kicsit is, de megjelent benne. És nem mellesleg a Föld megmentésében is segítenek, ha már a saját életük - ha átmenetileg is - zátonyra futott.