Herseg a

paprika

fogad alatt, sajtfalatok, omlós zsömle.

Ízük olyan üde:

március ege, szeles domb teteje,

hol zajlik villásreggelink,

kis késsel és kiskanállal,

Orsikával és Amállal

- a frissítő frühstück.

Épp itt az ideje:

A pezsgőt jégbe hűtsük.

Luxusszálló külön terme.

Frakkos pincér illeg-billeg,

különc strucc délidőn,

júliusi verőfényben,

makulátlan fehér ingben

ezüst fényű hamutartót

fel-alá, ide-odahord,

halkan szól a klavikord.

Tárkonyos bárány,

libamájjal töltött pisztráng

szűz abrosz mejszeni porcelánján.

Vár az is ránk,

s persze a Tokaji.

Komótosan inni-enni,

ez a minden, ennyi.

Kétség hozzá nem férhet,

a lassú evés : világnézet.

(Nem úgy, mint a MC'Donalds.

Ez olyan, mint a mozgólépcső,

ízetlen íztelenség,

sitty-sutty, fent meg lent

- a zúgásban egyre ment.)

Majd novemberi esten, ha lehuppansz

otthon, a szűk konyhában

az intim hokedlire,

s vársz még valamire.

Szól is már az ismerős hang:

Mi legyen a vacsora?

Majd én kitalálom?

Rizibizi? Kocsonya?

Főtt virsli fatálon?

Bontod a sört.

Elteltél. Eltelt egy nap. Egy év. Évek.

Ettél is, ittál is.

Telik így mind: ami az, ami.

Körbe-körbe, mégis máshogy.

S végül a fagyos, téli éjszakában

Betelt, jóllakott túlvilág van.

Ha van.

Payer Imre (1961) Nagy Lajos-díjas.

Legújabb, Egyes szám egyetlen személy című

könyve 2003-ban jelent meg

a Parnasszus/FISZ kiadásában.