A történelmi ereklyére úgy bukkantak rá, hogy az oswiecemi főiskola átépítésekor kitörtek egy alagsori betonfalat. Az egykori koncentrációs tábor szomszédságában álló épületben még 1944-ben erősítették meg a pincét, mert az őrszemélyzet légitámadásoktól tartott. A munkát a foglyokkal végeztették. Hat és fél évtized múltán tehát nemcsak gödrökben, hidak alatt búvó fel nem robbant bombák és aknák emlékeztetnek a nagy háborúra, hanem kései, "túlparti" üzenetek is. Például tejeskannákban.

Amikor a varsói gettó szűkre szabott területén, 1941-42-ben már ötszáztízezer emberi lény zsúfolódott össze iszonyatos körülmények között, Emanuel Ringelblum, a kor egyik legismertebb lengyel történésze népes stábot alakított ki. Nem törődve a nélkülözésekkel, dacolva az állandó életveszéllyel, 30 ezer oldalnál több dokumentumot gyűjtöttek össze. Iratokat, feljegyzéseket, nyomtatványokat, vázlatokat, grafikákat rejtettek tíz alumíniumtartályba és három tejeskannába. Utóbbiak közül a harmadik közvetlenül a gettó felkelése előtti napokban telt meg. A terv kivitelezői két kivétellel maguk is odavesztek, Ringelblumot egy romhalmaz tetején végezték ki, de az üzenetek célba érhettek. Pontosabban nagy részük, mert a harmadik kannát még nem találják, pedig évtizedek óta keresik. A befalazott palack előkerülése azonban azt bizonyítja, nincs lehetetlen.

Ringelblum és társai, akárcsak az auschwitzi "hetek", szintén nyomot akartak hagyni, még nevük és személyazonosságuk közlésénél is szélesebb értelemben. Sikerült...

Vajon mi ösztönözte ezt a makacs szenvedélyt, szinte megszállottságot? Talán az, hogy annyira hihetetlennek tartották, ami végbemegy. Talán az, hogy maguk is nehezen hitték volna el, ha nem velük történik. Talán képzeletükben felsejlett az utókor, amelyet rá kell vezetni, rá kell döbbenteni mindarra, amit átéltek, aminek tanúságtevői lettek. Varsóban már csak a gettó egyetlen túlélőjéről tudnak, a kilencvenedik éve felé közeledő, nagybeteg lodzi Marek Edelmanról, s talán az Egyesült Államokban, illetve Izraelben lehetnek még néhányan. A szikár, kommentárral nem rendelkező, de azt nem is kívánó dokumentumok azonban fennmaradtak.

Mit szólnának az akkor nyomot hagyók, ha szembesülnének a jelen néhány - még ha szélsőségeiben elszigetelt - jelenségével? Az áldozatok sorsát "számháborúvá" manipulálókkal, a holokausztot tagadókkal? Azokkal, akik nyilván pontosan tisztában vannak a történtekkel, mégis átírnák a históriát, hogy szabad kezet kapjanak az általuk óhajtott következményeket illetően? Jean-Paul Sartre egyszer olyasmit mondott, hogy az ilyen emberekkel nem lehet vitatkozni, az ilyen embereket nem lehet meggyőzni, ha erősebb vagy, ne habozz leütni őket, ha gyengébb vagy, menekülj előlük. Az effajta logika - természetesen nem szó szerinti, hanem szigorúan törvényes keretek közötti értelmezésben - tette mind több országban büntetendővé a holokauszttagadást.

Az igazi problémát persze nem az a maréknyi személy jelenti, aki tudatos cinizmussal bűntagadó, s ezáltal bűnpártoló. Mondhatjuk őket javíthatatlannak is. Csakhogy a társadalmat mérgező anyag nem marad meg bennük, hanem számtalan csatornán szivárog át a nem megfelelő történelemoktatástól a média egyes szegmensein át a hazugsággyűlésekig - elsősorban a fiatal nemzedékeket célozva meg. A mérgezők és a megmérgezés által veszélyeztetettek szétválasztása az igazi feladat, ennek megfelelő módozatait kell megtalálni, akár törvényi szabályozás segítségével is.

Az UNESCO a varsói kannák tartalmát, a Ringelblum-archívumot a világ emlékezetének részévé tette. Reméljük, nem akarunk kiiratkozni a világból...