Bicegek tovább. Két üzlettel arrébb sajtot veszek. Megyek a pultomba. Joli már messziről kacag.

- Mi van, kis bicebóca? Te gáz- és villanyszerelők gyöngye!

Átnyújtom a pulton a kávéját. Körbemegyek. Köszönök a henteseknek, ha éppen az előtérben vannak. Belépek az üzletbe. Joli kidugja a fejét egy pillanatra, mint mindig, ha nyílik az ajtó, aztán eltűnik. Kimegyek a pultba, fellépek a hajóhídra és még így, ruhástul, táskástul szemügyre veszem a pultot, az árukat. Felmérem a terepet. Végigpásztázom a szemközti üzleteket, itt van-e mindenki, nem változott-e valami. Ez a veszély nem fenyeget. Leteszem a kávét és váltok pár szót Jolival. Hogy vagy, hogy aludtál... és te, és én... jól, rosszul... de szép a hajad... fáradtnak tűnsz... mutasd a lábad.

Átöltözöm. Felakasztom az elegáns zakómat, bevágom a pulóveremet a szekrénybe és felveszek egy másikat, egy ronda, szürke pulóvert, amit a munkához választottam, és ami kicsit nagy rám. Ráveszem a fehér reklámpólót. Most már nem csak úgy nézek ki, mintha izmos lennék. Úgy is érzem magam. Jó kis póló. A délceg liba alatt piros-fehér-zöld színű zászló tekereg.

Elszívok egy cigit, megiszom a kávét. Erre már első nap engedélyt kértem Jolitól és igyekszem úgy érkezni, hogy az időm is engedje. Indul a nap. Megbirizgálom a tárgyakat. Köszönök nekik. Mint a hangyák. Mindent megérintek, mérem a távolságokat, szokom a helyemet. Megpörgetem a ceruzát a kezemben. Megigazítom a mérleget, hogy azonos szögben álljon a pénztárgéppel és a pulttal. A csomagolópapír-tömböket élükkel párszor a vágódeszkára ejtem, hogy szabályos téglalappá egyesüljenek. Letörlöm a vágódeszkákat, a késeket, a pultot. Kezdhetünk.

Asszony mered a lófelvágottakra. Nem néni (persze az) és nem nyugdíjas (már vagy negyven éve az), hanem asszony. Krisztus testének morzsái a nyelvszőrébe ragadtak, azt nyelveli. Szigorú és boldogtalan, de hisz a feltámadásban, ezért azt hiszi, hogy boldog. Illetve, hogy az lesz. Majd egyszer.

- Mi a különbség a Zengő és a Zempléni közt?

Nem tudom, említettem-e már, hogy a Zengő és Zempléni lópárizsi közt az a különbség, hogy az egyiknek 899, míg a másiknak 1050 forint kilója. Az egyik sötétebb, a másik világosabb és valamivel bizalomgerjesztőbb. Ezeken kívül is lehet persze különbség, de ennek megállapítását a fogyasztóra hagyom. Elmondom mindezt az asszonynak.

- Akkor abból adjon egy fél rudat - mondja jelentőségteljesen, mintha a Champs-Élysées-n sétálna be egy cipőboltba és ugyanabból a pár cipőből kérne tizenötöt. Mélyen a szemembe néz. Kiveszem a rudat. Szeretem megfogni. Jó hűvös és puha. Oda lehetne sózni vele. Tarkón vágni valakit egy rúd lópárizsival. Fogom a kést, az asszony figyel. Centiről centire haladok, bebandzsítok, hogy szűkítsem a teret, és jobban lássam a közepét.

- Jó lesz?

Gondterhelten bólint. Hamarosan fizetnie kell. Felteszem a mérlegre és beütöm a számot. Mire kimondom, hogy 790 forint, már tudom, hogy hibáztam. Az asszony már látta az összeget.

- Elnézést, de nem ennyi lesz. A Zengő árát ütöttem be.

Látom a zavart és a csalódottságot a szemében.

- Hogyhogy nem ennyi lesz?

- Mondom, asszonyom, más árat ütöttem be.

Ide-oda kapkodja a tekintetét és elmond magában pár imát, hátha minden úgy lehet majd, mint régen, amikor azt hitte, hogy 790 forinttal megússza. Újra mérek.

- 1009 forint lesz, asszonyom, és elnézést.

Még mindig nem hisz nekem. Kihúzza magát. Jobb kezében szorítja tárcáját és mélyen a szemembe néz.

- Őszinte legyél, fiam, mert ott állsz majd Isten előtt.

Látom magamat, ahogy Isten előtt állok és ő a lópárizsikról kérdez. Hogy is volt az a Zengővel, Lajos? Atyám, én legjobb tudásom szerint cselekedtem. Magamhoz térek és visszakérdezek.

- Mit is mondott, asszonyom?

- Azt mondtam, hogy őszinte legyél, mert ott állsz majd Isten előtt.

- Én Isten előtt nem állok. Én maga előtt állok, és 1009-et kérek szépen.

Egy idő után az ember kiismeri a piacra járókat. Nincs szükség már szavakra. Már messziről látom, hogy ki érkezik. Vásárló vagy bámészkodó. Vevő vagy nézelődő. Határozott vagy határozatlan. Határozott vagy határozatlan céllal. Olvasok a tekintetekből. A testtartásokból. A homlokráncolásokból. A szemöldökök kígyózásából. A zacskók számából, fajtájából, összetételéből. A kosarakból. A bevásárlókocsikból. Tudom, kit kell bátorítani, és kit békén hagyni. Kin segíteni és kit megkérni arra, hogy segítsen. Ki csábul el, ha ajánlok valamit, és ki veszi ezt tolakodásnak. Tudom, ki lesz zavarban, ha mégsem vesz semmit, ki lesz az, aki szégyelli, hogy nincs pénze, és ki nyújtja majd felém fölényesen a húszezresét, hogy csak ilyenje van.

És azt is tudom, ki mit akar. Melyik darab szalonnát vagy kolozsvárit, hurkát vagy kolbászt. Már messziről kinézik maguknak és miközben közelednek, rajta tartják a szemüket, hogy el ne tévedjenek.

Ismerem a magányos, bevásárlókocsis, melegítős, sportcipős alkeszt, aki az anyukájával lakik negyvenöt évesen és egyedül hal majd meg abban a lakásban, ahol az anyja urnája díszíti a könyvespolcot, mert már minden mást eladott.

Ismerem a boldogtalan, középkorú nők százait, akik a férjüknek és az egy szem gyermeküknek vásárolják a lóhúst, mert olvasták a Nők Lapjában, hogy egészségesebb a disznónál.

A vásárláshoz kiöltöző, középosztálybeli nyugdíjast, csinos, skótmintás bevásárlókocsijával, csatokkal rögzített ősz hajkoronájával, aki még pontosan tudja, hogy nem elég a fotelben ülni és olvasni egész nap, mozogni kell, vásárolni, főzni, élni, életben maradni.

Ismerem a mélyen depressziós huszonéves lányokat és fiúkat, akiknek a bőre még mindig a pubertás zsírtól fénylik, akik azért járnak a piacra, mert itt kevés a fiatal és nem nevetik ki őket annyiszor.

A szegény, de boldog piásokat, akik megkérik, hogy vágjam ketté a zsemléjüket és szeleteljek bele egy kis disznósajtot, akik boldogok a szótól és a hústól, egy fröccstől és egy szép nagydarab kövér nő látványától.

Ismerem őket, és persze nem ismerem egyiküket sem.

Itt van például a virslis. A lóműbelesek doktora. Amikor a pultomhoz lép, még nem sejtem, hogy egy hosszú, konfliktusokkal terhelt, de értékes, üzleti alapokra helyezett barátság veszi kezdetét. Vajszínű kabátot visel és garbót. A cipője fénylik. A ruhái elhasználtak, de nem használta el őket. Ad magára. Az arca merev, hosszúkás. A tekintete pedig szinte öl.

- Jó napot!

- Jó napot!

- Figyel maga rám? Jó napot!

- Hogyne figyelnék, parancsoljon.

- Rendben, akkor próbáljuk meg. Virslit fogok kérni, műbelest.

Az őrülteket tessék tiszteletben tartani. Ez Lajos, az egyedülálló csemegepultos mottója. És hogyan tudjuk az őrültnek megadni a tiszteletet? Hát, ha elhitetjük vele, hogy nem látjuk őrültnek. És hogyan győzzük meg az őrültet arról, hogy mégsem őrült? Mi sem egyszerűbb. Legyünk őrültebbek nála. Beszéljünk hangosan, legyünk lelkesek.

- Remek választás, nyihahaha. Mennyit szabad adnom?

Az arca még jobban megmerevedik.

- Magának mi baja? Maga viccelődik velem?

- Szó sincs róla, uram.

- Mehetek máshova is.

- Isten őrizzen! Mennyit parancsol?

- Három kilót fogok kérni...

- Már adom is...

- Nem. Álljon meg. Párosával szedje. És látni akarom, mert nem nekem lesz, és nagy rajtam a felelősség.

- Értem. Kinek lesz?

- Hogy gondolja? Magánügy. A csapat ügyei szigorúan titkosak.

- Ja, persze, a csapat. Tehát akkor párosával.

Nekilátok. Minden egyes párat a szeme elé kell tartanom. Leellenőrzi. Ha megfelel, mehet a zacskóba, ami a mérlegen várja a csapat virslijeit.

- Hoppá. Mutassa még egyszer!

Megmutatom.

- Látja? Nem látja? Ott!

Egy apró kis hasadás. Kiszúrta. Sasszeme van.

- Csaknem ráfáztunk.

- Ugye? Ha maga nem figyel, majd én figyelek. Folytassuk.

Egy néni vár a párizsiknál. Ismerem. Veronaiért jött.

- Tarthatnánk egy kis szünetet, amíg leszeletelek tíz deka veronait?

- Kérem? Mindenki várjon a sorára. Folytassa!

Újabb vevő érkezik, és aztán még egy. Kezdek ideges lenni. Két és fél kilónál tartunk. Minden pár hibátlan virsli öt-hat másodperces művelet. A hibásak akár tizenöt másodpercig is elhúzódhatnak, mert valahányszor észrevesz egy apró kis hasadást, úgy éli meg a sikerét, mintha a szervezett bűnözés ellen felállított kommandó parancsnokaként ebben a szent pillanatban leplezne le egy bűnszövetkezetet.

- Készen volnánk.

- Összeg?

- Háromezer-ötszáznegyven.

- Háromezer-hatszázból kérek.

Visszaadom a pénzt és megköszönöm a vásárlást. Rábólint és köszönés nélkül távozik.

Eljött az idő. Joli ma reggel kinyitotta a lovast. Mire beérek, ő már felkészítette a nagy futamra. Kipakolta az árukat a mélyhűtőből, letörölte a poros pultot, a késeket, tálakat. Ellenőrizte az árcédulákat. Bekapcsolta a pénztárgépet, végül felengedte a rácsot. A lovas készen áll arra, hogy betörjem. Izgatottan kelek. Nagy felelősséggel. Tartásom egyenes, büszke. Így ébredhetnek a vezérigazgatók is. A királyok, sejkek, hercegek, rendőrfőnökök. Az afrikai oroszlánok, az óriásteknősök. New York, London, Párizs.

Megigazítom a galléromat. Az előírtaknak megfelelően öt percen keresztül mosom a fogamat, a kávémhoz ásványvizet iszom, kipucolom a cipőmet is.

- Szevasz, Lalikám, gyere gyorsan.

Átöltözöm, lepakolok, kezet mosok. Úgy készülődöm, mintha valami hosszú útra mennénk. Hát nem. Joli másfél perccel később már magamra is hagy. Elhadarja, amit el kell hadarnia, amit sok-sok szerencsétlen alkalmazott hallgatott már végig, akinek eszeágában nem lett volna csemegepultosnak állni, csak kellett a pénz és a munka, de inkább csak a pénz.

Ezt itt tartjuk, azt ott tartjuk. Ezt így tartjuk, ezt úgy tartjuk. A pénztárgép így működik, a szeletelő meg úgy.

- Tök ugyanaz az egész, látod? Ha valami gondod van, szólsz. Pápá, drágám.

Bevágja az ajtót, kis kerek ablakán át még látom egy-két másodpercig, ahogy a boltja felé veszi az irányt. Úgy érzem magam, mint egy tengerészgyalogos, akit ledobtak az esőerdőbe, hogy gerillákat lőjön, és most a távolodó katonai helikopter után néz.

Ha valami gondom van, szólok. Gond egy szál se. Lajos a mélyvízben.

- Van egy saját csemegepultom! - kiált fel boldogan.

A raklapok korhadó deszkái itt is recsegnek, de ez most más. Ez csak neki szól. Ez az ő hajóhídja, és ő lesz a kapitány. A góré. A főnök. Arcára fagy a büszke mosoly. Méltóságteljesen mászkál fel-alá. Határtalan örömöt érez. És ami a legfurcsább - bezárva ide a hat fokba, egytonnányi füstölt hús társaságában -, még annál is határtalanabb szabadságot. Itt végre békén hagyják majd, és miközben békén hagyják, nem unja magát halálra. Végre sikerült. Lajos lesittelte magát. Köszönt mindenkit. A két szemközti üzletet, a pékség gyanakvóan vizsgálódó alkalmazottait. Késeket, gépeket, rongyokat, ládákat, tálakat, cetliket, csempét, kampót, húzóvasat. Húsokat. Nyihaha, röff-röff! Éljenek a hagyományos füstölt termékek. Aztán szaglászik, mint egy kutya, akit ismeretlen lakásba vittek. Idő kell, míg megtalálja a helyét, ahonnan ugathat. De nincs idő.

Részletek a szerzőnek az Ulpius-háznál a könyvhétre megjelenő könyvéből.