Élvezet lapozgatni, nézegetni, böngészni.

A szerzők érezhetően nem a fővárosi politika történetét írták, hanem a fővárosi emberek, a pesti polgárok történetét. Dominál az életmódtörténet, lakástörténet, gazdaságtörténet, közlekedéstörténet, kultúrtörténetet, az egyszeri ember életének története a könyvben.

Böngészni, bogarászni jó könyv.

A bogarászást azonban nehezíti kissé, hogy a vaskos könyvhöz a szerzők nem biggyesztettek se név, se hely, se semmi más mutatót. Persze még vaskosabb lett volna a kötet akkor. De így meg nem találom a Hét című periodikát, nem lelem a Budapesti Naplót, véletlenül se bukkantam rá Wallenberg nevére.

És akkor óhatatlanul támad az a balsejtelmem, hogy ezekről nem is esik szó a könyvben.

Az viszont bizonyos, hogy alig tudunk meg valamit arról, hogy Budapest soknemzetiségű város volt egykoron, ahol szerbek, görögök, németek, szlovákok éltek a magyarokkal együtt.

A zsidók is csak szőrmentén említtetnek, a velük, illetve a lezsidózottakkal kapcsolatos 1938 és 1941 között hozott törvényeket szemérmesen elhallgatja az összefoglaló; a halálmenetek előzmény nélkül a semmiből bukkannak elő hirtelen. És szó nem esik az újpesti, a palotai és a többi, akkor nem Budapesthez tartozó zsidóság, zsidózottság sorsáról.

Nincs összefoglalás, értékelés, rezümé sehol. Nincsenek problémák, kérdések; legfeljebb Ungváry Krisztián kesereg egy kicsit itt is: milyen kár, hogy az oroszok felszabadították Budapestet.

Sok véres bűnügy idéztetik fel viszont, tarka képek sorjáznak, érdekességek, furcsaságok, ritkaságok bőven. Hiába, a történettudomány sem tudja a bulvárt megúszni.

Persze meg tudja néha.

Erre bizonyság a Politikatörténeti Intézet Budapest-történeti műhelyében készült Budapest az 1960-as években címet viselő tanulmánykötet.

Ha gyerekfejjel is, de megéltem ezt a kort, történelem szakos is voltam - érdeklődéssel és talán értve is olvastam végig e szakkönyvet tehát.

De azért mindig motoszkált bennem a kérdés, vajon egy mai húszéves fiatalnak mit mond az a szó: tervalku. Igaz, egy bennfentes, kicsit is politizáló húszéves számára már ismerős mechanizmusokat mutat be Fleit István bevezető, az egy párt belső működését taglaló tanulmánya.

Bizony, ami az apparátus működtetését, a személyzeti munkát, a sajtó kézben tartását illeti, nem olyan nagy a különbség. Legfeljebb ma két párt váltogatva teszi ugyanazt, amit egy párt tett annak idején.

A korszak lakásviszonyait elemezve Kocsis János Balázs rámutat a rendszer fogyatékosságaira, az elosztási mechanizmus hibáira, a megépült lakások méretéből és minőségéből fakadó gondokra - de százezer lakás mégiscsak felépült ebben az évtizedben, és az igazi nagy lakótelep-építkezésekre csak eztán került sor. Elspekuláltam itt is: mit szólna egy mai húszéves, ha megtudná: volt egy kor, amelyben az emberek lakást kaptak, ha sokára is, ha nehezen is, de kaptak, és a lakásért aztán szimbolikus lakbért kellett fizetniök.

A fővárosi iparpolitikát és iparfejlesztést tárgyalja Kondor Attila Csaba tanulmánya. Mai szemmel nézve, ez is érdekes. Hogy volt ilyen. Volt állami, azon belül minisztériumi és tanácsi ipar, volt szövetkezeti és volt kisipar is. Ami még furcsább mai szemmel, hogy volt munkásság. Nyolcszázezer ipari munkás dolgozott - szorgoskodott, lustálkodott - Budapesten. A velük kapcsolatos politikáról ír Tóth Eszter Zsófia. Sok minden volt, ami ma nincsen. Például volt, lett szociálpolitika. Erről Horváth Sándor referál. Akkoriban ezzel is voltak problémák, a szociális gondolkodással. Ma ezzel nincsenek problémák.

Pál István a város közlekedésének fejlődését taglalja. Lendületben volt a város akkor. Megépült az Erzsébet híd, a korszak végére elkészült az első metróvonal, akkor létesültek az első aluljárók, több tucat egyéb közlekedési műtárgy mellett.

E fejezetet olvasva elmélázhat az ember a régi témán. A személyiség történelemformáló szerepén. Volt ugyanis akkor egy közlekedési miniszter, akit akkor is, azóta is mindenki elsőrangú szakembernek tartott és tart: Csanádi György. Hát lehetett valamit tenni akkor is? Ha minden rossz volt, hogyan lehetett valami jobb, hogyan javulhatott valami?

A korszak közoktatásának fő vonalait, problémáit, eredményeit Mann Miklós foglalta össze. Kiderül a dolgozatból, hogy itt is voltak problémák, a közoktatásban is. Túlzsúfoltság volt néha. A pedagógusok nem voltak megbecsülve kellőn. Voltak problémák a közoktatással. Ezzel szemben volt közoktatás. Mégpedig színvonalas. Ma, visszanézve, azt is mondhatjuk: világszínvonalú.

Kár érte, nagy kár.

Amit talán megjegyezhetünk a tanulmánnyal kapcsolatosan, kevés szó esik olyan - történeti kutatás által valóban nehezen megfogható - tényezőkről, mint az iskolán belüli hangulat, a ruhaviselet, a tanár-diák viszony, illetve ezek változásai.

Szintén Feitl István vázolta föl a hatvanas évek kultúrpolitikai illetve kulturális tendenciát. Egyebek között rögzíti egy folyamat kezdetét, annak a folyamatnak, melynek során a magyar, olvasó népből televíziót néző néppé vált.

Mit mondjunk a hatvanas évek kulturális életéről? A keretek borzasztóak voltak. A politika tiltott, tűrt és támogatott, mindenbe belepofázott, beleszólt tehát. De a kereteken belül pezsgő, színes, tartalmas, gazdag és maradandó volt ez az élet, amelyben maradandó, máig maradandó alkotások jöttek létre. Mit csináljunk.

Voltak problémák. De volt kultúra is. És volt alternatív kultúra is. És még egyiket sem torzította el, vagy semmisítette meg a minden kultúrának ádáz ellensége: az üzlet, a piac, a tőke.

Valuch Tibor az évtized hétköznapjainak világát eleveníti meg. Szó esik a kor lakásviszonyairól, az utcaképről, a térhasználatról, a közlekedésről, divatról, szórakozásról. Bonyolult folyamatok hatottak itt, erősítették és keresztezték egymást itt is.

De mi a végső konklúzió? Mi derül ki mindebből? Milyen volt az élet a hatvanas évek Budapestjén? Milyen volt a hatvanas évek Budapestje?

Borzalmas. És jó. Nagyon jó.