(Az 1688-ban született Juraj Jánošík a szlovák történelem legendáriumának legismertebb "hőse", a szlovákság Robin Hoodja és Rózsa Sándora, aki betyárként tett szert kétes, ám tartósnak bizonyult hírnevére. A nemzeti mitológia igazságosztó szegénylegényeként az elnyomók elleni harc jelképévé vált, alakja és élettörténete írók és képzőművészek sokaságát ihlette meg.) A szalonokat nyilván átengedtük a magyaroknak, noha feltehető, hogy az Ostrolúcky családnál vendégeskedő L'udovít korántsem érezte rosszul magát. Ő azonban nem a völgyeink és hegyi tanyáink világából való szlovák ember típusát testesítette meg, bár igaz, hogy a magyarokat különösebben nem kedvelte. (L'udovít Štúr a XIX. század első felében kibontakozott szlovák nemzeti mozgalom legkiemelkedőbb alakja volt, az osztralukai Ostrolúckyak a polgárosuló nemesi családok közé tartoztak, Štúrt egy időben szoros kapcsolat fűzte hozzájuk.)

A világűr kifűtése

Mint említettem, újra és újra elmondom, leírom, hogy már elegem van, s mégis mindig hagyom, hogy lépre csaljanak: megválaszolom az elektronikus médiák kérdéseit, cikkeket írok az újságok felkérésére, nem tudok kitérni előlük, holott tudom, hogy bármit is mondok, bármit is írok, az igyekezetem többnyire olyan, mintha a világűrt akarnám kifűteni. Ezúttal azonban saját akaratomból, mondhatni, a kétségbeeséstől ösztönözve írok, mert úgy érzem, hogy az a bizonyos pohár - nem először és sajnos nem is utoljára - túlcsordult.

Ezzel a problémakörrel vagy témával foglalkozva már megszenvedtem a magamét - mi több, életveszélyesebb szituációkat éltem meg a demokráciában, tehát a legutóbbi húsz év folyamán, s ez csak látszólag paradoxon. Egyebek között voltam már szlovákellenes, magyarbérenc, Soros ügynöke, liberális, világpolgár, röviden szólva kaptam hideget és meleget, pedig gyerekkorom óta nem vágytam másra, mint hogy a szlovák irodalom, a szlovák önazonosság történésze legyek, ha úgy tetszik, annak a kutatója, ami a nemzeti újjászületés, a romantizmus korában megformált bennünket, s amivel szakdolgozatom megírása óta hivatásszerűen foglalkoztam. Megkaptam a magamét már ama 1990-es év után, amikor először rajzottak ki az általam akkoriban újnemzetieknek nevezett nemzethű nemzettestvérek, akiknek az ereiben oly tiszta szlovák vér csörgedezett, mint amilyen tiszta a tátrai hegyi patak vize, noha azelőtt sok esetben a kommunizmus eszméje, s nemegyszer a politikai rendőrséggel való együttműködés jelentette számukra a vérfrissítést. E földijeink önmagukat "nemzetiekké" nyilvánították, s bennünket, akik nem osztottuk nemzetiként deklarált primitivizmusukat, a nemzetellenesség hátsó udvaraiba száműztek. S az ilyesmi ellen nem lehet védekezni, ezzel csak együtt élni lehet, azaz megszenvedni a magunkét.

Egy jól bevált játék

Az 1998-as év után úgy tűnt, hogy Szlovákia mégiscsak felébredt, sőt felkelt, már-már fel is egyenesedett. Csakhogy ez nem volt több afféle tünékeny látomásnál. Arra viszont alkalmasnak bizonyult, hogy mély álomba ringasson bennünket - legalábbis ama nyolc esztendőre, melynek folyamán mégiscsak integrálódtunk a demokratikus, fejlett országok táborába, s akik profi játékosként forgatták a magyar kártyát, jobb esetben is csak az erkélyről befolyásolhatták a parlament munkáját. S bár a "nemzeti" problémakör nem szerepelt a 2006. évi választások témái között, nem kellett hozzá sok idő, hogy jelentkezzen a régről ismert déja vu érzése (egyes földiek számára megjegyzem: helyes kiejtése dézsá vü, s azt jelenti, hogy valami már valaha megtörtént), amely ugyanoda kényszerít vissza bennünket, ahol a kilencvenes évek elején voltunk. Akkor a privatizációnak nevezett s főleg a nemzetiek által kihasznált szabadrablás jegyében szép kis disznóságok sora zajlott le, amelyek napjainkra a jelek szerint erkölcsi és jogi szempontból is elévültek, a tehetetlenségükre ráébredő polgárok pedig végképp lemondtak arról, hogy valamiképpen foglalkozzanak velük.

Ma viszont az "ilyesmi már volt itt valaha" érzésvilágát újjáélesztve ismét színre lépnek azok a régi-új szereplők, akik a nemzeti büszkeségre feljogosító igazolványokat osztogatják. A csehek, ha elragadja őket a nemzeti önkívület, kedvelt jelszavukhoz tartják magukat: "Aki nem ugrál, nem is cseh." Mi, szlovákok viszont a legutóbbi választások tanúsága szerint egy másik, a fülünknek kellemesebben csengő jelszóhoz igazodunk: "Az a jobb szlovák, aki nem szereti a magyarokat." E mondat értelme az aktuális nyelvezetre lefordítva a következő: Nem lenne szabad megengednünk nekik, hogy válasszanak, hogyan is néznénk ki, ha a kisebbség választana a többség számára, mondjuk, köztársasági elnököt?!

Ezért is lehetett büntetlenül újrakezdeni azt a kedvelt, s úgy tűnik, változatlanul bevált játékot, melynek révén jókra, tehát nemzetiekre, és rosszakra, azaz nemzetellenesekre lehet osztani a szlovákokat. Olyan nézőből - választópolgárból - még mindig van elég, aki előszeretettel jár a mi provinciális játszótereinkre, amelyeken ez a játék zajlik. Merthogy, ó, istenem, jaj, istenem, rosszra fordul a sorsunk, hogyha Magyarországon Orbán Viktor kerül hatalomra (aki egyébként az Európai Néppárt alelnöke és Berlusconi nagy barátja), Csáky és Duray majd beállít az elnöki palotába, s egyáltalán: ha a szlovákiai magyarok is választani fognak, akkor mindannyiunknak össze kell fognunk ellenük, tehát konszolidálódnunk kell.

Az önálló állam ilyen felfogású "filozófiájáról" 1998 után naivan elfeledkeztünk, s most visszatért hozzánk, nem is az ablakon, hanem egyenesen diadalkapun át. És a nemzettestvéreket valóban egyesítette, tehát konszolidálta, remélem azonban, hogy még nem "normalizálta" teljesen. (Az 1968-as prágai tavasz reformkísérletének bukása után kibontakozó úgynevezett normalizációs folyamat keretében a kommunista párt legdogmatikusabb, a Szovjetunió hathatós támogatását élvező reprezentánsai helyreállították az 1968 januárja előtti diktatórikus viszonyokat, és anakronisztikus vaskalaposságuk jegyében ismét uniformizálták a szellemi életet.)

A félelem e "filozófiáját" földijeink annak dacára is kedvelik, hogy voltaképpen ellentéte vagy talán egy másik arca mindannak, amit jánošíki karakterünknek, lázadó vagy éppenséggel ellenálló mivoltunknak nevezhetnénk. Csakhogy ha valakit a félelem ural, pontosabban fogalmazva: ha valakitől csak annyi telik, hogy félelmet idéz elő, s ezáltal megtéveszti a polgárokat, riadalmat vált ki belőlük, rájuk kényszeríti saját gátlásait, komplexusait, traumáit, miközben össznemzetinek és országosnak állítja be őket, akkor itt már rémhírek terjesztésénél többről van szó. A másik, mondjuk a szomszédos nemzet vagy ország nacionalizmusával való ijesztgetés (miközben nem feltételezzük, hogy a szomszédságban mindenki angyal, s a szlovákok és Szlovákia szerető szívű barátja) a csekély polgári, nemzeti, állami öntudat bizonyítéka, s nem a legjobb ajánlólevél olyan politikusok számára, akik alkalmasnak vélik magukat arra, hogy a társadalmat kivezessék a válságból, s nem csupán a gazdaságiból. Úgy gondolom, nem azért kapják a fizetésüket, hogy felidézzék a hidegháború szellemét és egyeseket kirekesszenek, hanem hogy kialakítsák a jószomszédság, az együttműködés és a megértés légkörét.

Békében élve, fegyverben állva

Szlovákia két civilizációs körön alapul, s nem a múlt héttől van ez így: az egyik a nyílt, a másik a zárt társadalom alapelvét képviseli. E körök nem folytatnak párbeszédet egymással, s valamiféle állandó, fiktív békében élnek, miközben fegyverben állnak, a társadalmi légkörben pedig olyannyira fokozódik a feszültség, hogy elég egyetlenegy szikrát kicsiholni. Irracionális és megragadhatatlan helyzet alakult ki, amelyet a véleményezés, mi több, az elemzés helyett mindenki inkább hallgatásba burkol.

Ehhez a szlovákiai sajátossághoz azonban (amely Csehországban nem lelhető fel, de némileg megváltozott formában kétségkívül jelen van Magyarországon, s kismértékben Lengyelországban is) egy további társul, amely nemcsak a fentebb említett zárt kört jellemzi: ugyancsak irracionális, tehát ésszel felfoghatatlan, de hatásosan vissza lehet élni vele, s nem csupán a különböző választások során - ez a sajátosság a szlovák többség és a magyar kisebbség közti hidegháború. A jelenség irracionális, de a szlovákiai magyarokat egészen konkrét módon kirekeszti és gettóba zárja. E ponton a belföldi hidegháború a legveszélyesebb terepre, az etnikaira helyeződik át. Nem fölösleges tehát arra emlékeztetnünk, hogy a nemzet egységének, összetartásának a nevében időnként súlyos bűntetteket követtek és követnek el - s nem csak a közelmúltban a volt Jugoszlávia területén vagy régebben a náci Németországban. Már messze van tőlünk az a történelmi időszak, melyben a csehektől, s főleg a magyaroktól való elhatárolódás révén alakítottuk ki az identitásunkat, számos földink azonban még mindig a rendszerint nem is ismert múltban él. Különös módon még mindig nem tudatosítják, hogy egy másik Európában élünk. Egy olyan Európában, amely az emberi, a polgári jogokat egyenértékűeknek tekinti a nemzetek jogaival. Az utóbbiak, a hatalmi és a közösségi jogok nevében nem csupán privatizáltak és raboltak, de öltek, gyilkoltak is, háborúk folytak miattuk, míg az előbbi, gyakorlatilag liberális jogok nevében mégiscsak sikerült békés úton megváltoztatni, kulturáltabbá tenni humánusnak nem mindig nevezhető világunkat. De ha az ember, az egyén jogai nem lesznek összhangban és egyensúlyban a nemzetek jogaival, baj lesz - a polgárokkal is és a nemzetekkel is. Ennek az összhangnak a hiánya okozta, szerencsénkre, a meciarizmus bukását - s ez a bukás figyelmeztetésül szolgálhatna mindazoknak, akik "egyenes ágon" vagy rejtőzködve Vladimír Meciar tanítványai. Más esetben a déja vu érzése állandó marad.

Fordította: G. Kovács László

A szerző irodalomtudós, a prágai Károly Egyetem Szlavisztikai és Kelet-európai Tanulmányok Intézetének igazgatója