Wolf Haas: Halottak feltámadása

Pedig a jelek eleinte nem erre utaltak. Főhősünk arról ismerszik meg, hogy "a legkisebb dolgoknak is figyelmet szentel, vagyis hogy kvázi nem tesz különbséget a lényeges és a lényegtelen között" (sőt egyenesen kétségbeesik, ha nyilvánvaló bűnjelre bukkan); mondhatni ez az ő módszere. Különös módszer, annyi szent, aligha vehetné fel a versenyt a kristálytiszta elemzőkészséggel és az egymást követő eseményeket azonnal világos narratív magyarázatba rendező detektívlogikával - Haas regényvilágában mégis Brenner nyomozó módszere bizonyul célravezetőnek.

Mert ez a világ a groteszk osztrák hétköznapok világa, a maga mindent átható, szánalmas kisszerűségében ábrázolva: a múltbeli bűneik feldolgozása elől bazsalygó idiotizmusba, vagy álszent hazudozásba menekülő figuráival, a kisvárosi idill korhadozó díszleteivel és nehezen elviselhető, fojtott légkörével. (Brenner nyomozót szörnyű migrénrohamok kínozzák, míg bejárja a kisváros összes fontos helyszínét, s mindenkivel megismerkedik, akinek csak szerepe lehet a gyilkossági ügyben. Aligha írhatjuk ezt annak a számlájára, hogy nem sokkal a nyomozás kezdete előtt leszokott a dohányzásról.) A mindent átható kisszerűség és a hazugságokon alapuló hétköznapi élet abszurditása azonban nem osztrák specialitás, hanem a világ normál állapota: "mi sem természetesebb", idézhetnénk az elbeszélő állandó szavajárását.

Az elbeszélőét, aki időnként el-elkalandozva, az olvasót közvetlenül megszólítva, utolérhetetlen kedélyességgel meséli végig a nyomozás történetét. Az elbeszélői szólam egyfajta élőbeszédet imitál ("Na most ehhez tudnod kell, hogy milyen ember volt ő, mármint a Brenner. Hát, azt kell mondjam, nem könnyű megmondani"), de a regény mondatai helyenként megemelkednek: a furcsa szórend, a töltelékszavak halmozása és az állandó ismétlődések sajátos prózaritmust teremtenek. Bán Zoltán András fordítóként is remekel, szemmel láthatóan elemében érzi magát: a narrátor olyan magabiztosan teremti meg a regény szövegvilágát, mintha Haas művét Bán írói alkatára szabták volna. (A fordítót külön köszönet illeti a "bejzli" szó ismételt meghonosításáért a magyar prózai köznyelvben.)

A Halottak feltámadása - és a sorozat további öt kötete, amelyet a kiadó ígérete szerint hamarosan a kezünkbe vehetünk - nem csupán azzal a lehetőséggel játszik el, milyen lett volna, ha Thomas Bernhard hard-boiled detektívregényt ír, ahogy Bán említi a fordítói utószóban; nem csupán azt mutatja meg, hogyan kell kelet-(közép-) európaivá varázsolni a kemény krimi amerikai műfaját. Hanem azt is világossá teszi, hogy a detektívregény-műfaj és a magyar prózahagyományok közti űr betölthető; hogy a bűnregény igenis felkerülhet a magyar irodalom térképére. Akár hiszed, akár nem - ahogy Haas elbeszélője szokta volt mondani.

Scolar, 184 oldal, 1950 forint