Vajda Mihály: Szókratészi huzatban

A vallomás nyilvánvalóan határozott filozófiafölfogásra és irodalomképre támaszkodik. A filozófiafölfogás nem valamiféle holt tudásterületnek, pláne nem a tudományok egyikének tekinti a filozófiát: egzisztenciális kérdésekre adott válaszkísérletnek látja inkább. Az irodalomkép pedig nem valamiféle esztétikai tevékenység eredményének, különösen nem a magas művészetek egyikének gondolja az irodalmat: az önkifejezés terápiás célú eszközét fedezi föl benne.

A kötet gerincét Vajda Mihály pontosan egy évig - 2007 tavaszától 2008 tavaszáig - vezetett, eredetileg az Alföldben napvilágot látott naplója képezi. Ravasz napló ez persze. Egyáltalán nem az írófejedelmek nyilvánosság elé szánt naplóbejegyzéseit idézi föl ugyanis az olvasóban, a műhely közönség elé bocsátandó titkaival. Nem: a lehető legközvetlenebb "kedves naplómnak" látszik. Vajda egyszerűen leírja, hogyan telnek a napjai: mit csinál éppen, mi történik vele, kivel találkozik, mit álmodik, és mit tervez. Az egyszerű közvetlenség és közvetlen egyszerűség ugyanakkor megtévesztő: a "kedves naplóm" valójában nagyon is furmányos szöveggé szerveződik. A szerző tudatosan eljátszik a magánérdekű és a nyilvános dialektikájával. A magánérdekűt, a személyeset nyilvánosságra hozva, a köz számára is személyessé teszi azt, ami eredetileg csak magán-személyes volt. Szüntelenül problematizálva a maga naplóírói szerepét és állandóan reflektálva születő naplójegyzeteire, roppant reflexív és önreflexív szöveget alkot.

"Munkája", a folyamatos gondolkodás, persze, újabb és újabb szövegeket eredményez. Ezek a szövegek - van köztük könyvkritika és konferenciaelőadás, kiállítás-megnyitó és folyóiratesszé, doktoriértekezés-bírálat és akadémiai székfoglaló - maguk is megjelennek itt: a napló szövegébe beillesztve részei lesznek a kötetnek. A kétféle szövegtípus így párbeszédbe lép egymással: aminek a születéséről és szülési kínjairól a naplószövegből értesülünk, az egyszerre megszületett-befejezett szövegként azonnal elénk is lép tehát. A gondolkodásnak és a gondolkodás eredményének - ahogy mindjárt megmagyarázzuk: a "huzatnak" és a "szélárnyéknak" - ez a játékos dialógusa újabb fortélyos kötetszervező tényező lesz.

A jegyzetekből mindazonáltal - ez az olvasó elsődleges tapasztalata - egy öregedő, testi és lelki nyavalyáktól sújtott férfi alakja rajzolódik ki. Az alak fordítással van elfoglalva éppen: Heidegger gondolatilag is, nyelvileg is rendkívül nehéz előadás-sorozatának magyarra ültetésével bíbelődik. A bíbelődés szüneteiben pedig, hogy leküzdje depresszióját, a filozófiától az irodalomhoz menekül.

Szókratészi huzatban? A kötetcím Heidegger egyik különösen talányos fejtegetését idézi meg. Eszerint a napnyugati kultúra legtisztább gondolkodója az a Szókratész, aki nem írt semmit sem: megannyi nagy utódjától eltérően nem menekült úgymond az írás "szélárnyékába", megmaradt a gondolkodás "huzatában". Ebben a könyvben Vajda most őt választja hiteles elődjének. Hogy is mondja? "Én nem szoktam dolgozni. Én gondolkodom azon, ami elém adja magát."

Kalligram, 347 oldal, 2800 forint