Karel De Gucht megnyilatkozásáról beszámolva a Le Soir egyenesen birodalminak nevezte Nicolas Sarkozy uniós elnökségét a múlt év második felében, amikor meggyengült a végrehajtó testületnek számító Európai Bizottság, amikor felborult a közösségi döntéshozatal rendszere, amikor a pénzügyi válság miatt sorra rendezték a G8-as, meg G20-as találkozókat, amelyekre csak a nagy európai országok kaptak meghívást. A kisebbek kívül rekedtek, majd nyeltek egyet, s kénytelen-kelletlen meghajoltak a hatalmasok alkuja előtt. Mi egyebet tehettek volna? A csetlés-botlása és a kormányváltás miatt máris kudarcba fulladt cseh elnökség valójában megerősítette Brüsszelben - és bizonyára más fővárosokban is - azt az érzést, hogy az EU intézményi válság felé halad. Talán függetlenül attól, hogy tető alá hozható-e a lisszaboni szerződés vagy sem.

Ám Belgium, amely 2010 második felében elnököl, visszatérni kíván a hagyományokhoz, a közösségi szellemhez. Helyre kívánja állítani a bizottság szerepét, kezdeményező jellegét, s eleve abból akar kiindulni, hogy Európa eszköz minden tagállam kezében, s minden tagállam érdekében. S ez a felszólamlás nem elsősorban azért érdekes, mert a belgák után - az unió és hazánk történetében először - Magyarország ül az elnöki székbe, hanem a világpolitikai kicsengések miatt is.

Ezekre az összefüggésekre is egy belga politikus, Guy Verhofstadt volt kormányfő hívta fel a figyelmet a minap, amikor a liberálisok európai választási kampánynyitóján azt mondta: Európának nem huszonhét gazdaságélénkítési tervre lenne szüksége, hanem egyre, amely ugyanolyan, mint az amerikai. Hozzátette: kilencévnyi uniós tanácsi tevékenysége során sosem hallotta, hogy valaki európai érdeket említett volna.

Pedig milyen büszkén beszéltek tavaly augusztusban és szeptemberben a huszonhetek külügyminiszterei a ritkán kialakuló egységes álláspontról az orosz- grúz háború megítélésében. Nem volt persze egység, hiszen a nagyok a moszkvai kapcsolataikat féltették, s jórészt mindenki élt a gyanúperrel, hogy a grúzok sem ártatlanok a konfliktus kirobbanásában. Ám Sarkozy közvetítését nagyra értékelték, mert azt gondolták, hogy az elnökválasztással foglalkozó Egyesült Államok helyett az EU világhatalmi tényezőként jelent meg. S mintha abban bíztak volna, hogy ez egy új kor kezdete. Ám ahogy teltek a hónapok, kiderült, Moszkva nem teljesítette maradéktalanul a megállapodást, s az unió saját dugájába dőlt, amikor felújította a tárgyalásokat Moszkvával, holott feltételül szabta az orosz csapatok visszavonását. Ráadásul Oroszország még el is ismerte Abháziát és Dél-Oszétiát, amelyek ekként tartósan kiszakadni látszanak Grúziából.

Ám ahogy közeledett az amerikai elnökválasztás, és ahogy mélyült a pénzügyi válság, úgy fordult a világ figyelme az Egyesült Államok, majd a nyertes, Barack Obama felé. S első európai útján, már áprilisban jött, látott - figyelt, konzultált - és győzött. Meghirdette új afganisztáni politikáját, amelyhez brüsszeli amerikai diplomaták szerint éppen azt az európai támogatást kapta meg, amire számított, aztán az atomleszerelés hosszú távú stratégiáját, újraértékelte az orosz és a kínai kapcsolatokat, óvatosan nyitott Irán, majd Kuba, sőt Latin-Amerika felé, felvillantotta új klímapolitikáját. Vagyis rá figyeltek elsősorban a londoni világgazdasági, a strasbourgi NATO-csúcson, a prágai Várban, s Ankarában, ahol üzent a muszlim világnak. Sőt, megmondta az e tekintetben is megosztott EU-nak, hogy vegye fel tagjai sorába Törökországot. Egyszóval gyorsan és hatékonyan vette vissza a kezdeményezést az Európai Uniótól, amely most kissé riadtan érzékeli, hogy elemzők hosszú sora G2-re szűkítette a G20-as találkozó lényegét, vagyis az amerikai-kínai viszony alakulását állította a folyamatok középpontjába.

Miközben az EU vacillál. Hogyan kezelje Kínát? Kereskedelmi hatalomként vagy világhatalomként, s ha utóbbit választja, akkor hogyan értékelje az emberi jogi helyzetet. Az EU mellett a nagy uniós tagországok külön is tárgyalnak Pekinggel, biztos, ami biztos. A párbeszédre magyarázatot az ad, hogy így lehet Kínát felelős játékossá érlelni. Ugyanez az érv az orosz viszonyban is hallható, sőt mindinkább a keleti partnerekkel összefüggésben is, akik közül a mindeddig despotikusnak tekintett Lukasenko fehérorosz elnök is meghívást kapott végül a májusi prágai csúcsra, hátha a beszélgetés végén egy demokrata utazik vissza Minszkbe.

Amerikai részről persze azt hangoztatják Brüsszelben, hogy az Egyesült Államok teszi a dolgát, nem arról van szó, hogy visszavette volna a kezdeményezést, hanem inkább arról, hogy az elnökválasztási küzdelem után visszatérnek a dolgok a rendes kerékvágásba. A viszonylag talán gyengülő, de a messze legerősebb gazdaságot és hadsereget felvonultató Egyesült Államok megoldásokat keres. Ehhez pedig - ahogy mondják diplomaták - magabiztosabb, erősebb európai partnerre lenne szükség.

Nem az egyedüli nagyhatalom átalakulása zajlik a sokoldalú-sokközpontú világot elfogadó országgá, ismétlik brüsszeli amerikai források, hanem a világban tapasztalható súlyos kihívásokra válaszokat fogalmazó vezető állam keres együttműködni kész partnereket. Míg Bush elnököt elzárkózással és birodalomépítéssel vádolták Európában is, Obamától multikulti (a multilaterális viszonyokat kultiváló) megközelítést várnak, ami persze láthatóan azon nemzetközi intézmények megerősítésével jár, amelyek a második világháború után nagyon is jól szolgálták az amerikai nagyhatalmi érdekeket. A külpolitikai kezdeményezések sorozata - az Európától ellopott, visszavett show - még nem biztosíték azonban a sikerre. Ám ennek esélyét bizonnyal növelné, ha Európa markánsan kifejezné, s minden fórumon "egy emberként", vagyis az egyik, s minden értelemben multkulti világhatalomként képviselné is érdekeit.

Brüsszel, 2009. április