Háy János: Egymáshoz tartozók

Közben viszont felgyűlik - a készülő regénybe beilleszthetetlen fejezetrész, az elbeszélésfüzérbe sehogy sem belefonható történet, és hasonlók társaságában - egy sor alkalmi darab, meghatározhatatlan jellegű apróbb-nagyobb írás, emlékidéző naplóbejegyzés, útibeszámoló-féle, mint ahogy írott nyoma marad a szerző reflexióinak, önmaga írói működéséről ("műhelyproblémáiról", ahogy mondani szokás), elődeiről és kortársairól, életről és irodalomról alkalmilag támadó gondolatainak is. Mindez nem igazán része a készülő Műnek, de nem is csupán magánérdekű melléktermék. Kontextus és paratextus, környezet, mely fényt vet a Műre, bár nem helyettesítheti, írás, amely nem igazán az Írás, mégse választható le róla. Azaz ki kell adni, s remélni, hogy ezek a különfélék biztonsággal meghúzódhatnak az Egynemű, a Mű árnyékában, s közben még hasznára is lesznek a nagy egésznek.

Az ilyen könyveknek - Háy jelen gyűjteményét is beleértve - szerkezeti képlete voltaképpen a képlet hiánya, a felvett írások genezisének alkalmiságából és esetlegességéből természetesen adódó tematikus, stiláris és műfaji rendetlenség. Valami tagolás, ha mégoly feltételes is, persze nem árt. Háy is témák szerint csoportosítja a csoportosítás ellen többnyire berzenkedő darabokat: négy tömbben, Család, Irodalom, Út és Idő címkék alatt sorakoznak fel az írások. Műfaj és hangvétel tekintetében viszont ezek a címkék nem mondanak sokat: mindegyik csoporton belül ugyanolyan mértékű az elegyes különneműség, ugyanúgy találunk a humoreszk vagy a kroki megejtő (és csalóka) súlytalanságával ható írást, mint ahogy a szürreális fantasztikum éltette "komoly" darabot, hagyományos elbeszélést, a stíluspastiche vagy a műfaji paródia szellemében moduláló hangvételt, illetve inkább esszéisztikus, sőt értekező hangon megszólaló írást. Tanulságosak ebből a szempontból az Irodalom alcím alá sorolt darabok: egyik végletük a már-már szabványos könyvrecenzió ("Az elkényeztetett kedvenc": Mikszáth Kálmán: Jókai Mór és kora), a másik a bizarr science fiction ötletbe oldott irodalomtörténeti abszurd (lásd a Hol volt, hol nem volt című írást, amely arról szól, hogy a Tabán egyik borozójában miként találta ki és alkotta meg Bajza, Toldy Ferenc és Vörösmarty, afféle irodalmi beugratásként, az egyébként sohasem létezett Petőfi Sándort).

De a könyv végére jutva valami különös történik. Az olvasót afféle halmazati sejtelem fogja el: ezek az írások - a címadó írás címével szólva - mégiscsak "egymáshoz tartozók". Mindegyik másról és másként szól ugyan, s gyakran igen mulatságosan szól, de mindegyikben közös, ha másként nem, afféle csendes háttérzeneként, Háy műveinek alaptónusa: a múló és elmálló élet látványa felett érzett szomorúság, a "minden gallyra megy, csak idő kell hozzá" higgadt kétségbeesése. (Nem véletlenül viseli a kötet utolsó tömbje az Idő címet).

Azaz ezek a különfélék ebben mégiscsak egyfélék Háy többi munkájával. Ki is lépnek az árnyékból, s - óvatosan, bár magabiztosan - odaállnak a többiek mellé, abba a sorba, ahol A bogyósgyümölcskertész fia vagy A gyerek található.

Palatinus, 300 oldal, 3400 forint