Valamivel odébb egy csendőr egy pópával szórakozott. A kötél egyik végét a bal lábához kötötte, a másikat kézben tartotta, s arra kényszerítette a pópát, hogy csárdást táncoljon, közben pedig megrántotta a kötelet, úgyhogy a pópa orra bukott, s mivel a keze hátra volt kötve, nem tudott fölkelni, és kétségbeesetten igyekezett a hátára fordulni, hogy úgy talán mégis sikerül felemelkednie. A csendőr ezen olyan jót nevetett, hogy a könnye is kicsordult, s amikor a pópa feltápászkodott, megrántotta a kötelet, és a pópa megint orra bukott."

Így vonul be a magyar királyi csendőrség a világirodalomba Hasek örökbecsű regényének, a Svejknek lapjain. A könyv egyébként gondosan bemutatja a cseh csendőrséget is. Mindenki emlékszik Svejk budejovicei anabázisára, amelynek során a derék katona Flanderka csendőrőrmesterbe botlik, aki Ugorj Pepiket próbálja meg besúgásra bírni, nem sok sikerrel. Flanderka is ostoba, gonosz, de ő nem kegyetlenkedik. Az "etník madarský" igen. A magyar csendőrségben kötelező norma volt a kegyetlenkedés.

Megtapasztalhatta ezt nem csupán sok százezer egyszerű parasztember a múlt századi és az azelőtti Magyarországon, de például Veres Péter is, akit 1937-ben két napon át faggattak a balmazújvárosi csendőrőrsön, úgy, hogy közben kezét, lábát merőlegesen kinyújtva kellett tartania, és a mennyezetet bámulnia órákon át. A csend őrei, akik az akkor már neves író kéziratait, könyveit is elkobozták, arra voltak kíváncsiak, miért érintkezett Móricz Zsigmonddal és Illyés Gyulával.

A kakastollasok gyűlölték a magyar tollat is.

Két évvel előbb egyébként egy másik magyar írónak, Tamási Áronnak is meggyűlt a baja a csendőrséggel; őt Tarpáról kergették el a helyi csendőrök, akik ugyanitt 1931-ben véresre verték a választópolgárokat, a Nemzeti Radikális Párt híveit.

Sorolhatnánk ezt is sokáig. Csendőrpertu, csendőrpofon - a nyelv is a csendőrség kegyetlenségét örökíti meg.

Amely a maga teljességében azonban csak 1944 nyarán bontakozhatott ki.

Aki veszi a fáradtságot, és egy órácskán át folyamatosan olvassa Randolph L. Braham és munkatársainak hatalmas munkáját, a magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiáját, hökkenve konstatálhatja, hogy a magyar csendőrök mindenütt, Munkácstól Sopronig, Losonctól Kolozsvárig azonos - állati - kegyetlenséggel bántak a zsidóságba beleszületett és/vagy abba besorolt, s ezért deportálásra, vagyis halálra ítélt magyar honfitársaikkal. Minden visszaemlékező egyetért abban, hogy ez a kegyetlenség messze túltett azon, amit a német SS felmutatni tudott. A csendőrök nem csupán megalázták, megverték és megkínozták a lezsidózott magyarokat, de ki is rabolták, és gyakorta meg is ölték őket. Nem csupán egy deportáló parancs, rendelet végrehajtása volt ez, hanem tömeges rablógyilkosság és hullarablás. Különösen feltűnő, hogy a magyar csendőrök mily brutális kegyetlenséggel bántak az öregekkel, a nőkkel és a gyermekekkel.

A visszaemlékezésekből egyértelműen kiviláglik, hogy a lezsidózottak százezreinek kifosztása, majd deportálása mindenütt azonos forgatókönyv szerint, azonos módszerekkel, eszközökkel, azonos "stílusban" történt. Nem volt rögtönzés, nem volt túlkapás, mert nem lehetett; túlteljesítés volt, amelyért elismerés járt.

Nem csupán gettót állítottak föl a nagyobb településeken, ahová a helyi és környékbéli zsidózottakat tömörítették, nem csupán mindenütt azonos, megalázó, kegyetlen házirendet hirdettek ki azokban, hanem mindenütt gondosan átvizsgáltatták bábákkal a nők, az agg öregasszonyok és a két-három éves kislányok nemi szervét, mindenütt működött "pénzverde", kínzóhelyiség, amelyben elképesztő kegyetlenséggel kínozták meg a férfiakat és a nőket is. Mindenütt volt pofozás, villanyozás, arc-, talp-, hát-, ülep- és nemiszerv-verés.

Idézni is nehéz a borzalmakat.

"A zsidó templom a gettó területén volt és a szomszédságban lakó nem zsidó lakosok elhagyták lakásaikat, mert nem tudták elviselni a templomból kihallatszó kínhalálig vert emberek velőtrázó ordításait. Miért verték őket halálra? Egy pár példa: Kleint azért, mert azzal gyanúsították, hogy nem adta át a csendőröknek az összes értéktárgyát. Braunt azért, mert ráfogták, hogy kommunista. Kaufmant azért, mert túl magasnak találták, és le kellett vágni a lábából. Guttmant azért herélték ki, mert sok gyereke volt... A csendőrök szerint már eleget baszott... Fiatal zsidó lányokat vittek ki a gettóból a rabbi lakásába, és ott a szolgálatot teljesítő zsidórendőrök szeme láttára, majd őket is erre kényszerítve a szerencsétlen, elkínzott lányokat megerőszakolták. Cseri Józsi csendőr tizedes úr szobája fel volt szerelve kínzóeszközök sorával, bikacsök, kampósbot, hosszú és rövid formákban sorakoztak az íróasztala mögött, bőrszíjak és villanymelegítők, égő faszén és vaspiszkálók vártak az áldozatokra, akiknek anyaszült meztelenül kellett hozzá menniök..." (Nyéki Károly. A mátészalkai körzeti gettó. Mátészalka 2001. 36-37. o.)

"Idősebb, sovány kis asszonykát hoztak. Menni nem tudott a sok veréstől... zokogott, nyöszögött. Kezeit lábaihoz kötözték és az összezsugorított testet egy kis vasszerkezetre húzták fel, amely az íróasztalhoz erősítette, mint egy kis akasztófát. Egyikük felült az íróasztalra, hogy el ne dűljön, és elkezdtek labdázni az élő csomaggal. Először egymás felé hajították a felfüggesztett testet, de később a fal felé lendítették. Nagyot nyögött, ahányszor teste a falnak ütődött... aztán elhallgatott...

Gyermeksikolyt hallottunk, tompa zuhanásokat, felnőttek jajgatását vegyesen gyermekek éktelen sírásával. A bennünket őrző csendőr állandóan magyarázatokkal szolgált, hogy mi történik a másik szobában. Most a gyerekeket verik a szülők előtt - mondotta, de nehogy megunják, verik a szülőket is a gyerekek előtt...

...egy összekötözött meztelen nőt láttunk a fogasra akasztva, akinek a nemi szervébe áramot vezettek. Állati hangon üvöltött fájdalmában, amelyet a csendőrök durva röheje kísért...

Előttem adott le dr. Dános Emil ügyvéd egy kis doboz 10 koronás aranyat, amelyet a kertjéből ásott ki, legkevesebb 20 darab lehetett. A csendőr szemrebbenés nélkül 2 darabot írt be a jegyzékbe..." (Baljós a menny felettem. Vallomások a szombathelyi zsidóságról és a soáról. Szombathely 2001. 108-110. o.)

"A nagyváradi ťpénzverdeŤ nemcsak a nagyszámú kínvallatott személy által vált hírhedtté, hanem a kínzás szadista módszerei révén is. Napirenden volt az összeöklözés, a botokkal, gumicsövekkel való ütlegelés, a gumibottal történő tenyérverés, a villamos árammal való sokkolás. Volt, akinek napokra lánccal hátrakötötték a kezét, másokat kikötöttek, fejüket vízzel teli lavórba nyomták. Osvát René orvosnak például kampósszeget nyomtak le a torkán, majd az áramfejlesztőhöz kapcsolták. A testi és lelki szenvedés Osvát doktort öngyilkosságba kergette: morfiummal vetett véget életének. Később több nagyváradi orvos követte példáját..."

Vég nélkül idézhetnénk a hasonló visszaemlékezéseket, a hasonló végeket, vég nélkül, vég nélkül.

A csendőrök szinte mindenütt különös örömüket lelték a zsidó vallás megalázásában, az imakönyvek elégetésében, a zsidó templomok zsidók által való szétveretésében, a zsidó elöljárók és a rabbik nyilvános megalázásában, kínzásában, ölésében.

"Az egyik szombati napon az újvidéki vérengzésekben szerepet játszott Zöldi Márton csendőr alezredes utasítására korán reggel beállítottak az SS-közegek, rendőrök és csendőrök a munkácsi gettóba, és feltörték a zsinagógát. A tórát és minden felszerelési tárgyat kidobáltak, és minden értéket elvittek. A köztudottan jámbor és istenfélő haszid zsidókat veréssel kényszerítették arra, hogy tegyék tönkre a zsinagóga berendezését és a jesiva épületeit, verjék szét azok berendezési tárgyait és bútorzatát. Taleszekkel kellett a padlót felmosniok. Mialatt e gyászos, megalázó munkát végezték, énekelniük kellett, majd énekelve körülszaladni a templomot.

Tíz rabbit összefogtak, és a csendőrőrsre vitték őket, ahol nyilatkozatot írattak alá velük, miszerint a peszahi pászka sütéséhez keresztény leány vérét vették. Ezért a nyilatkozatért később halálra vertek két rabbit: Reb Mojselét és fiát.

(Randolph L. Braham: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. 1. 273-274. o.)

A borzalmak nem túlkapások voltak, hanem a hivatalos eljárás magától értetődő részei. Mikor 1944 májusában és júniusában ezek ezer és ezerszám megestek, Magyarország német megszállás alatt volt már, ez igaz. De működött a magyar törvényhozás, az országnak volt miniszterelnöke, kormányzója. A templomokban minden vasárnap összejöttek a gyülekezetek, és bizony a szószékekről a legritkább esetben hallatszott a Parancsolatokat durván megszegő hívőkkel kapcsolatosan ítélő szó. Zavartalanul üzemelt a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az egész államszervezet.

Csendőri túlkapás nem esett, mert olyan nem eshetett.

Ha a csendőrség részéről történtek volna túlkapások, az államszervezet eljárt volna akkor. De hogy a Horthy-rendszerben bárki csendőrt felelősségre vontak volna 1944-es kegyetlenkedéseiért, arról nincsen tudomás.

Amit a magyar csendőrség és az egész magyar hivatalosság 1944-ben elkövetett, az természetes volt. Természetesen fakadt Horthy rendjéből, mely - parlamentáris díszletek között - a származás szerinti különböztetés, az intolerancia, és a fizikai erőszak rendje volt. A német megszállás csak lerántotta erről az úri mázt.

Ha volt csendőri túlkapás, akkor az a másik irányba volt. Az emberség, az embermentés, a bátorság, a keresztény becsület felé. Aki csendőr ember és keresztény próbált maradni, az követett el túlkapást. Ritkán esett meg ilyen. De néha megesett azért.

"Volt Balkányban egy Fogaras nevű nyugalmazott csendőr tiszthelyettes, akit felhívtak a községházára, hogy vegyen részt a zsidók elleni akciókban, amire ő azt válaszolta, hogy ilyen embertelen munkában ő nem kíván részt venni. Ilyen is akadt." Emlékezik egy kivételre egy kivételesen túlélő. És a történész, Braham is megemlít pár kivételt, pár igaz "túlkapót".

"A nagyváradi gettóban sikeresen elrejtőzködött mintegy 37 zsidó személy élelmezésében fontos szerepet játszott Appán Kálmán tartalékos főhadnagy. Segítségére volt felesége és annak első házasságából származó fia, Csurka Péter, a Kapisztrán téri csendőrszázad parancsnoka, aki nemegyszer kincstári kocsival juttatott el tejterméket a bujdosóknak..."

A csendőrségnek most folyik rehabilitálása, és nem lehet kétséges: a csendőrség vissza lesz állítva a Magyar Köztársaságban újra.

Akik ezt teszik, pontosan tudják, mit csinálnak. Akik ezt hagyják, nem tudják, hogy amazok mit csinálnak. Mi, kevesen, akik tudjuk, de tenni ellene nincs már se kedvünk, sem eszközünk, sem erőnk, sorsunkat megérdemeljük.

Legföljebb abban reménykedhetünk, hogy a mostaniak között is lesz majd egy-két "túlkapó".

Csendőrjárőr