Ekkor veszem szemügyre, ki is áll előttem.

Nálam alacsonyabb, 165 centi körüli sovány, ősz szakállú ember, hegyes az orra, hegyes az álla, a füle is hegyes; van valami bájos ebben a sok-sok hegyességben. Nagyon sovány, a nyaka ráncos és bemélyed, semmi hús sincs rajta. Nagykabátja és sálja is van. A szürke alapon nagy, vörhenyes kockás szövet nagykabát vastag, jó állapotú, csaknem új, valamelyik egyházi segélyszervezet révén kaphatta, boltban ilyet nálunk nem látni. A szövetsálja piros csíkos. A cipője nincs rossz állapotban. Bal kezében a hajléktalanok elmaradhatatlan nagy, kopott műanyag szatyra. Sapka nincs a fején, pedig szoktak kötött sapkát vagy baseballsapkát hordani. Igaz, elég sűrű még az ősz haja.

Leteszi a földre a nagy műanyag szatyrot, nem dől el, a harmadáig lehet tele. A pénztárcájából jobb kézzel a bal kezébe tesz néhány fémpénzt. Az ujjai is vékonyak és hegyesek, mint az orra. Számolgatja az érméket, rakosgatja, megint megszámolja, meggyűlik vele a baja, többször is átszámolja. 350 forint lehet vagy 380, nem látom jól, pedig most már figyelem.

Elég ennyi egy palack műborra, egy kiló kenyérre és egy óriáskiflire? Az ilyen nagyáruházakban sokkal olcsóbb a pékáru, mint másutt, a veszteséget a többi áru nyereségéből fedezik, de hogy két liter sárgára színezett műbor alig kerüljön pénzbe, azt nehezen tudom elképzelni.

Abban reménykedik, hogy ennyiből kijön? Nem fog kijönni.

Nem lehetne táplálóbbat választani a bor helyett? Nem tudom, szalonnát, akármit... Persze energia az van a műborban, és szesz is van benne, hülyeséget gondolok.

A pénztárosnő odébb teszi a palackot, az lehengeredik a szalag végi lejtőn a kiszélesedő fémtálcára, ahonnét majd el lehet venni. Beüti az árát, de nem látom a csillogó kijelzőn, mennyi. Az óriáskiflihez elővesz egy kis műanyag tasakot, azzal fogja meg óvatosan, nem kézzel, így tanították. Kihajtja, majd ráhajtja a kiflire a síkos vackot, becsületesen bajlódik, mintha a kifli a szalagon nem koszolódott volna be már előzőleg. A kis tasakba nem fér bele az egész kifli, legföljebb a fele, ezt ő is tudhatta előre, de második tasakot már nem vesz elő, talán nem jár, vagy a bajlódás közben ellustult, így aztán a kiflit félig csomagoltan csúsztatja a lejtőn a palack után.

A kenyér árát is beüti, és vár.

Ez a kicsi szünet a jutalma: pár másodpercre kikapcsolhat, nem kell törődnie semmivel. Nem néz a vevőre, maga elé sem néz, de az sem igaz, hogy nem néz sehová: egyszerűen nem néz, noha nyitva a szeme.

Húsz-huszonkét éves lehet, kifejezéstelen az arca. Itt ül ebben a nyitott kalitkában napi tíz-tizenkét-tizennégy órát, emelgeti a szalagra tett árut, mázsákat és tonnákat emelget ez a fiatal nő naponta, sok százezer forintot számol át aggodalmasan oda-vissza, és vevők ezreire nem néz rá.

A bácsi - jóval fiatalabb lehet nálam, talán ötvenes - nem tudja, hol kell a fizetendő összeget leolvasnia, vagy nem is akarja tudni, és egy pillanatnyi habozás után, nagy elhatározással áttölti az imént kiszámolt fémpénzeket a pénztárosnő markába.

A nő megszámolja, és azt mondja:

- Négyszázötvenet tessék fizetni. Ez csak háromszázhetven.

Kiderült, mennyibe kerül az egész napi táplálék. Nem egészen két dollárba.

Kétmilliárd ember él napi két dollárból, bár egy dollár nem az élelemre megy el. Indiában minimum egy dollárból lehet naponta megélni, a Fülöp-szigeteken két dollárból, Romániában öt dollárból. Magyarországon állítólag tíz dollár a napi megélhetés minimuma.

A bácsi kotorászik a megviselt pénztárcában, üres.

Ha rám nézne, módját lelném, hogy kipótoljam a hiányzó összeget, de végig lefelé néz, kotorászik az üres pénztárcában alibiből. Elhatározta, hogy amennyi aprója van, annyiból ki fog jönni. Ilyenkor valamit fel szoktak áldozni, és azt a pénztárosnő félreteszi. Mi lesz az, a kenyér?

Lehajol, és a lábához tett nagy műanyag szatyorban kotorászik. Talán felnéz, előbb-utóbb muszáj lesz felnéznie, és akkor fel tudom ajánlani a segítséget.

Mögöttem valaki pakolni kezd a szalagra, hátranézek. Egy magas, melegítős, puffadt arcú, középkorú, zsíros hajú férfi nyolc macskakonzervet helyez akkurátusan egymás mögé. Nagyon szépen rendezi el őket: négyet-négyet egy-egy sorba szorosan, katonásan, és látom, meg van elégedve az eredménnyel. Neki is lehet egy élete.

Előrefordulok. A bácsi még guggol, de most feláll, emeli az egész szatyrot, elővesz belőle egy neszesszert, amilyenben a nők piperecikkeket tartanak. Baljában a szatyor füle, jobbjával a neszesszert fogja, átteszi a bal kezébe azt is, a jobbjával kinyitja a zipzárját, és kivesz belőle két darab kétezrest.

Van tehát még pénze, de nem akart a papírpénzhez nyúlni, ezért bűvölte az aprót, szuggerálva, hogy legyen elég. Nem jó felváltani a papírpénzt, úgy hamarabb fog elfogyni.

Az egyik kétezrest átadja a pénztárosnőnek, aki visszaadja az előzőleg fölöslegesen átvett aprót, beüti a megfelelő öszszeget a gépbe, becsúsztatja a kétezrest a kasszába, és kiveszi a visszajáró papír- és fémpénzeket.

A bácsi leteszi a szalagra a másik kétezrest, és előveszi a jobb zsebéből a pénztárcát. A sokáig melengetett, visszakapott fémpénzeket a jobbjával beleteszi a pénztárcába és a kabátja jobb külső zsebébe teszi. A maradék kétezrest felveszi a jobbjával. Eddig minden rendben zajlott, a kiadott kétezresből rázúduló visszajáróval azonban nem tud mit kezdeni.

A jobb kezében tartja a kétezrest, kinyitja a markát. A maradék kétezres mellé gyömöszöli bele a visszajáró ezrest, a kétszázasokat meg a fémpénzeket a pénztárosnő, akinek ebben, úgy látom, van gyakorlata. A bácsi szinte hanyagul tartja a jobb kezében mindeme pénzeket, mintha becsük se lenne, és odébb áll, mert én következem. Nagy csapás volt az egyik kétezres felváltása, annyira, hogy a visszajárót meg se számolta.

Mire végzek, a bácsi eltűnik. Nem is tudom, mit szerettem volna megtudni róla. Hogy merrefelé indult azzal a hajléktalanokra jellemző szatyrával? Nem mindegy?

De hátha nem is hajléktalan. Erősen kívánom, hogy legyen lakása, de ha másfél eurója van egynapi élelemre, akkor ez a kívánságom aligha megalapozott.

A négyezer forintból, ami nála volt, és alighanem mindene nála volt, amije csak van, nem egészen kilenc napig tud élelmet venni. Minimálnyugdíja van, vagy az sincs neki? Segély? Dolgozott valahol feketén? Jó arca volt, ahogy profilból és félig hátulról láttam, kicsi, de élénk szemek. Önmagában az, hogy sálja van, hátha jót jelent. El szokták hagyni, ő nem hagyta el. És nem bűzlött. Nem éreztem a szagát, pedig ott állt közvetlenül előttem. Utólag jövök erre rá, és szeretném, ha ez jó ómen lenne.

Megyek kifelé, és az jut az eszembe: megkeresem a műborpolcot, és megjegyezem magamnak a gyártó céget. Nincs értelme, de szemmel akarom verni, el akarom átkozni, varázslatot akarok művelni ellene. Miféle ital lehet, amit szinte ingyen adnak? Halálos pancs, szőlőt sose látott, és még volt képük nevet adni neki.

És milyen nevet: "Koccintós"!

A márkanév cinizmusa háborít fel igazán. Ahogy a szemetek el akarják képzeltetni: ülnek a kocsmában a jól öltözött hajléktalanok békésen, és nagy vígan koccintgatnak egymással, pont ezzel a sárga lével.

Rengeteg kétliteres műanyag palack áll egymás alatt két hosszú-hosszú polcon, akciósan adják. Sokféle szöveg van a címkéjükre írva. Leemelek egyet.

A kupakra nyomott kicsi számok szerint fél év múlva jár le a szavatossága. Sok az, vagy kevés? A perektől megóvja őket. "Kén-dioxidot tartalmaz 10 mg/litert meghaladó mértékben". Aligha kedvező adat, de milyen mértékben haladja meg? A gyártónak címe is, e-mail címe is van a címkén, modern világ. Honlapjuk is van. És rá van nyomtatva a címkére két sorban, hogy: "Az Európai Közösség különböző országaiból származó borok házasítása."

"Koccintós". Ilyen nevet adni egy lőrének, ennyire vigyorgós nevet! Szégyellem, hogy ezt lehet művelni az anyanyelvemen.