ha egyszer majd a konyhaasztalra dőlve

mélyen és üresen végre alszom

váratlan fáradva el ahogy mindig szerettem

és szemben majd csak a tévé ahogy lenémítva villog

mintha helyettem álmodna és hírek lesznek benne

valahol megint partra vetette magát

néhány bálna de majd nem nézi senki

hogy a kép előterében a magányos riporter tátog

szürke víz mögötte a parton néhány tanácstalan környezetvédő

jól látszik egy amint lefekszik az egyik bálna mellé

és szinte hozzábújik mint aki aludni készül

átlagos éjszaka lesz alszom én is végre

mert már semmi sem jut eszembe rólad

csak marad a megírhatatlan

te maradsz és a szándék hogy kéne de már nincs mit

így marad meg végül minden amit nem tudok

lehet a bálnák se tudják miért csinálják csak kell

az érzések meg egyformák mint az állatok

ott majd a hullámok íze áll kék csomagolásban

az asztalon könyökömnél de eszembe sem jut többé

milyen sós volt a tested látod már az is nevetség

ha csak vers marad belőled de akkor majd írni sem tudok már

fekszem csak hirtelen fáradva el mintha úszás után

mellettem hatalmas kék sötétség

és a parton kinn a vizek lakói mind

tehát a mélyben immár semmi sincs

Simon Márton (1984).

Kötete még nincs.