- Köszönöm, hogy időt szakít ránk, Ms. Mirren.

- Kicsit bizarr, hogy én vagyok vonalvégen Pesten és nem fordítva... Mizujs Hollywoodban?

- Épp tegnap láttam az új filmjét, A dolgok állását, amit hamarosan a magyar mozik is műsorra tűznek.

- És?!

Helen Mirren a 2008-as Oscar-díj átadási ünnepségén

- Feszes dialógusok, izgalmas thriller, ön pedig most is briliáns. Kiről koppintotta ezt a minden hájjal megkent, jobb sorsra érdemes főszerkesztőnőt?

- Ha még rémlik, a borotvaéles agyú Tina Brownról, aki életre galvanizálta a Vanity Fairt, meg egy pár patkolt firkászhajcsárról, aki a londoni Sunt és a Daily Mailt irányítja. De ne legyenek illúziói, nem mai sajátosság, hogy egy főszerkesztő beáldozza az integritását egy szenzációs szalagcímért. Csak az a különbség, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt még azt írták meg, ami van, most meg azt, amit el tudnak adni. A mai média hivatásszerűen csúsztat. A szemünk közé nevetett Irakról, és a világgazdasági válságot is széthazudta.

- Most éppen melyik helyszínen forgat?

- A Parlament oldalában, abban a modern épületben, ami a The Debtben egy ukrán szerkesztőséget "alakít". Momentán az utcán állok egy szál pólóban, mert olyan balzsamos meleg van, és a csodálatosan kivilágított budai Várban gyönyörködöm. Mesés ez a város!

- Viszont ezúttal nem szerkesztőt játszik, bár most is morális kérdőjelekkel bokszol.

- De a The Debt is thriller, méghozzá régi vágású, jól megírt, intelligens thriller. Bevallom, ez talán még jobban vonzott, mint a film pszichológiai és erkölcsi témaválasztása. Bár épp a múlt héten Tel-Avivban, ahol a film izraeli jeleneteit forgattam, siránkozott egy ottani dokumentumfilmes barátnőm, hogy manapság az izraeli filmek zöme kizárólag az izraeli-palesztin konfliktust boncolgatja. Megnyugtattam, hogy mi egész mást csinálunk.

- A The Debt - amely egy 2007-ben készült izraeli film újrafeldolgozása - három Moszad-ügynökről szól, aki a hatvanas években lefülel egy Mengele szintű nácit, aztán futni hagyja. Mennyit tehet még hozzá anélkül, hogy lelője a poént?

- Annyit, hogy nem véletlenül Az adósság a címe. Egy befejezetlen ügyről van szó, amelynek így vagy úgy pontot kell tenni a végére, még akkor is, ha a főszereplők egy életen át próbálták elnyomni magukban háborgó lelkiismeretüket. A három izraeli ügynök közül én vagyok az egyik.

- Hogyan birkózott meg a lelkiismereti kérdéssel?

- Mint Helen Mirren? Nem tudom megmondani. Színésznő vagyok, a tudásom legjava szerint próbálok játszani. Elgondolkodtam a figurán, aztán kiengedtem a palackból.

- A szerep kedvéért még héberül is megtanult.

- Hát ez a sajtó! Nem tudom, honnan vették, kacsa. Viszont oroszul megszólalok.

- Ez azért csak nem esett nehezére Illiana Lydia Petrovna Mironovának, még akkor sem, ha Londonban született és a művészkeresztségben a Helen Mirren nevet kapta.

- Hogy felfrissítsem a nem létező orosz nyelvtudásomat? Sajnos nulláról kezdtem, mert otthon nem beszéltünk oroszul. De nagyon élveztem, gyönyörű nyelv.

- Mit gondol, mi az oka, hogy mostanában ennyi film foglalkozik a holokauszttal? A tavalyi Csíkos pizsamás fiú, a Good, a Defiance, A felolvasó, még a Valkyrie is ezt a témát dolgozta fel.

- Látja, ez így nem is állt össze a fejemben. Pedig igaza van, tényleg egyik pillanatról a másikra ért be a téma, s lett filmes reneszánsza. Ha engem kérdez, talán azért, mert évtizedekbe és több nemzedék önvizsgálódásába telt, mire Európa és a külvilág begyógyította magán a második világháború okozta sebeket, s most végre kellő intellektuális távolságból, immár tiszta fejjel és szemmel mérlegre tudja tenni azt az érzelmi, pszichológiai és történelmi traumát, amit az emberiség okozott magának, és amit megpróbált túlélni. De ez más vonatkozásban is igaz. Például a kommunizmus sötét éveinek feldolgozása is várat még magára. A második világháború utáni évekre gondolok, amikor a sztálinizmus és posztsztálinizmus hihetetlenül embertelen dolgokat művelt a kelet-közép-európai régióban és persze a szovjet köztársaságok népeivel is. Tudom, hogy készültek a régióban filmek ezekről az évekről, de biztos vagyok benne, hogy bőven akadnak még izgalmas, feldolgozatlan, fájdalmas történetek. Nagyon szívesen dolgoznék egy ilyen filmben.

- Remeg a hangja. Miért?

- Mert eszembe jutott, hogy éppen húsz éve itt forgattam a Red Knight, White Kinget Max Von Sydow-val, s akkoriban még kommunizmus volt Magyarországon. Külsőleg persze sokat változott Budapest, de a szíve ugyanúgy dobog. A forgatáson sokan köszöntek rám a régi stábból, s ez szíven talált. Mintha hazajöttem volna.

- Abból a nagyon szűk szabadidőből, amit a forgatás enged, mennyi jut arra, hogy elmerüljön Budapestben?

- Eddig egy napot kaptam turistáskodásra. Megnéztem a csodálatos új Nemzeti Színházat, ami építészeti csoda, végigjártam a Ludwig Múzeumot, és barangoltam egy kicsit a Várban a nővéremmel, aki itt van látogatóban. Remélem, ha pár nap múlva megjön a férjem (Taylor Hackford rendező - a szerk.), jut rá egy nap, hogy kimenjünk Szentendrére.

- Ön tehet róla, hogy így hajtja magát. Ez a harmadik filmje zsinórban.

- Egy év alatt az ötödik. A dolgok állása után főszerepet játszottam a Tolsztoj életéről szóló Utolsó állomásban, a férjemmel forgattam a Love Ranchet, aztán Hawaiiban dolgoztam Julie Taymorral A viharban, amelyben én alakítom Prosperát, mert Prosperót átírtuk nőre. És ha most befejezem a The Debtet, a férjemmel leugrunk Olaszországba megnézni, hogyan halad az ottani házunk felújítása. De csak egy hetet töltök az olasz paradicsomban, mert már várnak Londonban, ahol a Nemzeti Színházban Phaedrát fogom játszani. Májusi premier.

- M. Tóth Gézát, akinek a Maestro Oscar-jelölése kapcsán fotóriporterek kereszttüzében gratulált Hollywoodban, esetleg megkeresi, míg Pesten van?

- Boldogan! Tüneményes ember, nagyon tehetséges filmes, és ha belefér abba a kis szabadidőmbe, örömmel látnám viszont, hogy elmesélje, min dolgozik. Kérem, küldje el az e-mail címét és a telefonszámát, várom!

Hollywood-Budapest, 2009. április

HELEN MIRREN

Illiana Lidia Mironoff néven született Londonban, 1946. július 26-án. Nagyapja orosz fegyverkereskedő, apja londoni taxisofőr, anyja tanár. 13 évesen játszotta első iskolai szinpadi szerepét (Calibant)
A viharban, és 18 éves korában lett Kleopátra a brit Nemzeti Ifjúsági Színházban. Csehov Sirálya, Shakespeare Lady Macbethje után kezdett filmezni elsősorban független angol produkciókban. 1984-ben a cannes-i fesztivál legjobb színésznőjének díját nyerte Cal című filmjéért.

A kilencvenes évek elején kiemelkedő tévéalakításáért (Prime Suspect) Emmy-díjat nyert, 1994-ben (György király), és 2001-ben (Gosford Park) Oscar-jelöléssel jutalmazták. A díjat 2006-ban nyerte el A királynő címszerepéért, de II. Erzsébet már 2003-ban lovaghölgyévé avatta. Legismertebb filmjei: Az ígéret megszállottja, Felül semmi, Galaxis útikalauz stopposoknak, A nemzet aranya - Titkok könyve. Taylor Hackford rendező felesége, Londonban, Los Angelesben, Dél-Franciaországban és Olaszországban él. Gyermektelen.