Csipkerózsikának lejárt az ideje
- Könnyebb vagy nehezebb volt rajzfilmfigurát szinkronizálni, mint játékfilmben játszani?
- Művészileg összehasonlíthatatlanul szabadabb, mert nem kell hozzá se mimika, se mozgáskoordináció, ugyanakkor sokkal nehezebb, mert szemben egy játékfilmmel itt csak te vagy, egy mikrofon, meg az üvegfalon túl a rendező és a technikus, aki vagy megveszi, amit csinálsz, vagy nem. Jókat koccantam saját magammal, mert hét közben forgattam a "24"-et, hétvégeken pedig ezt a filmet szinkronizáltam. Kikapcsolódásnak zseniális volt, tanulságnak még hasznosabb, mert egy életre megtanultam, hogy a színészet nem szólótánc, hanem csapatmunka, és még jobban becsülöm a kollégáimat.
- Azon is elmorfondírozott, mit szólna Jack Bauer H. Borgo tábornokhoz, aki elég diktatórikusan kezeli a felügyelete alatt tartott szörnyeket?
- Kiröhögné, legalábbis remélem. Egyébként H. Borgo mentségére legyen mondva, végül rájön, hogy nem a szörnyekkel van baj, akik különcök, hanem az űrlényekkel, akik megtámadják a földet. Engem ez az üzenet fogott meg, ezért mondtam igent a szinkronra. Hogy különcnek lenni nem bűn, sőt, inkább erény. Különösen ebben az egyre jobban uniformizálódó falansztervilágban fontos, hogy megnyugtassuk a gyerekeket, ne egymásra akarjanak hasonlítani, hanem igenis vállalják a személyiségüket. Sőt minél kényelmetlenebb vállalni, annál inkább, mert csak az marad lábon és viszi valamire az életben, aki hajlandó kilógni a sorból.
- Erre ki tanította meg?
- Na nem a tanító néni, de nem is az osztálytársaim, mert minden iskola a nivellálás melegágya. Akkor vagy jó kisfiú, ha nem tűnsz ki. Annak idején Walt Disney hétévente újabb és újabb filmekben traktálta a nemzedékeket ezzel az üzenettel. Gondoljon csak Bambira, aki - leszámítva a film könnyfakasztó elejét, mikor elveszti az anyját és a végét, amikor megtalálja az apját - gyerekkorától felnőttkoráig azt tanulja, hogy olvadjon be a többi őzike közé, mert ez a túlélés titka. Pedig nem igaz, és erre nagyon keserű tapasztalatok árán jöttem rá. Máig emlékszem, hányszor mentem haza sírva, hogy kicsúfoltak a suliban, néha csak azért, mert egy klassz ing volt rajtam. Mindenkinek van ilyen vagy hasonló sztorija. Ennek a filmnek pont az az erénye, hogy arra tanítja a mai gyerekeket, másnak lenni jó, sőt, csak így érdemes.
- Tehát felejtsük el Walt Disney-t?
- Ezt nem mondtam, csak azt, hogy tegyük végre a helyére, mert Csipkerózsikának és Hófehérkének lejárt az ideje. Ezek a filmek egy egész más generációnak szóltak, amelyik bevette, hogy nehéz időkben félni kell, és sokkal praktikusabb és okosabb belesimulni a társadalomba, mint kitűnni. Ha a mostani rajzfilmeket nézi, a Némót, a Kung Fu Pandát meg a WallE-t, mindegyik figura lázadni tanul vagy lázadni tanít. Belátom, persze, bonyolult dolog a gyereknevelés. Én is vakartam a fejem, mikor az enyémek kicsik voltak, hogy tudok erős kézzel mégis nyitott agyat és lelket verni beléjük. Fából vaskarika, amivel minden szülő küszködik, ráadásul kulturálisan fényévekre van lemaradva a gyerekeitől és az unokáitól.
- Az információs robbanás, az internet, a 3D miatt?
- Maga is tudja, hogy a filmgyártás ma már elsősorban a DVD-eladásokból él. Az amerikai háztartások zömében akkora tévén nézik a filmeket, mint ez a fal, vagy számítógépen a hálószobában. A technológia naponta robban, de a mozizás csak nem akar kimenni a divatból, mert Spielberg, Zemeckis, Katzenberg, James Cameron simán átállt a háromdimenziós filmekre, és az én 4 és fél éves unokám már tapsikolva abban nő fel, hogy a vállára repülnek a szörnyecskék és az ölében landolnak a meteorok. Engem ez sokkol és idegesít, ráadásul olcsó poénnak tartom, de a magam 42 évével be kell látnom, hogy nincs jogom ítélkezni, mert már nem nekem csinálják, hanem egy egészen más nemzedéknek.
- Kicsit bizarr, hogy ilyen öregnek tetteti magát ennyi tetoválással a karján.
- Csak elkezdeni volt nehéz. Az elsőt 16 éves koromban csináltattam. Választhattam volna Miki egeret bukósisakban, de akkor ma más ember lennék. Ez a jel a karomon a szívet és az erőt szimbolizálja, és a mai napig arra emlékeztet, hogy akkor költöztünk New Yorkba, egy kezemen meg tudtam számolni a barátaimat, és szorongtam. Ezzel a tetoválással akartam lerázni magamról a gyávaságomat. És mert ennek tulajdonítottam, hogy sikerült magamhoz térni, a későbbiekben újabb és újabb tetoválásokkal tettem túl magam a mélypontokon. Nem baj, ha nemcsak az ember memóriája, hanem a teste is térkép, hogy mi mindenen ment át az életben.
- Bár nem mondja ki, Donald Sutherland árnyékában nem lehetett könnyű felnőni színészként.
- Épp a napokban kérdezte valaki, mitől ilyen a hangom, a whiskytől vagy a dohányzástól. Mondtam, nem, hanem az apámtól. Az apám évekig szinkronizálta a Volvo-reklámokat, és mikor megtudtam, hogy mekkorát szakít rajta, fölhívtam a Volvo reklámügynökségét, hogy tőlem a negyedéért megkapják ugyanazt a hangot. Az apám majdnem agyonütött. Ma már persze jókat derülünk rajta, mert tudja, hogy viccnek szántam.
- És Jack Bauerral az anyja politikai affinitását próbálja túlszárnyalni?
- Látom, készült. Anyám a Fekete párduc mozgalom keretében a Los Angeles-i fekete gettóban indította el az ínségkonyhát az ottani gyerekeknek, akiket zömében elvált anyuka nevelt, és ha nincs, aki etesse őket, nem lett volna erejük elmenni az iskolába. Ami pedig Jack Bauert illeti, napi szinten nem szoktam belefolyni a forgatókönyvírásba, de az ötletbörzén abszolút részt veszek, mert a "24" sikerének kulcsa, hogy mennyire cseng össze azzal, ami a világban zajlik.
- És ha majd egyszer film készül a sorozatból?
- Ha odakerül a sor, csak ugyanabban a struktúrában tudom elképzelni, amiben a tévésorozat epizódjait, hogy 24 óra alatt játszódik.
- Lesz film, vagy lehet?
- Lehet is és lesz is. Nekem legalábbis ez az álmom. De az írókkal abban állapodtunk meg, hogy csak akkor, amikor a sorozat kifújt, és ha úgy érezzük, hogy még van rá közönség.
Hollywood, 2009. április
