Rosszkedvünk tavasza
A 2oo7 őszétől kirajzolódó pénzügyi, majd gazdasági világválság azonban nem sokkal több mint tizenkét hónap alatt nemhogy a reményeit roppantotta meg az országcsoportnak, hanem a biztonságérzetét is. A bekövetkezett, illetve folyamatosan bekövetkező események "vaskövetkezetességgel" (Karl Marx) tárták fel a térség függő helyzetét, kiszolgáltatottságát, illetve organikus bajait. Kiszolgáltatottságát abban az értelemben, hogy egy jó gazdasági teljesítmény csak akkor és addig tartható fenn, amíg ezeknek az alapjában kicsi és nyitott gazdaságoknak az elsőrendű piacai nem zuhannak recesszióba; amíg jön a működő tőke; és amíg a fejlődés külső finanszírozása nem torpan meg. (Az organikus bajokat valaki a "szocialista módon dolgozni, kapitalista módon élni" metaforával intézte el, ennél jobbat nem tudok.)
A válság óriási erővel zuhant rá az egész térségre, a Baltikumtól Szlovéniáig, sőt némi bátorsággal ide sorolnám Németország keleti tartományait is. Egy sincs közülük, amelynek a tavaly ősszel készített költségvetése - a talajukat vesztett prognózisok miatt - ne omlott volna össze, és ahol ne kiigazítások, pótköltségvetések volnának napirenden. Lengyelország kivételével egy sincs, amelyik 2009-ben akár szerény növekedéssel számolhatna. A balti államok végigjárják a lélegzetelállító növekedést felváltó lélegzetelállító GDP-zuhanás golgotájának minden stációját. Zsugorodni fog a védettnek és/vagy stabilnak tekinthető cseh és szlovén gazdaság is, jeleként annak, hogy a stabilitási potenciál, mely mindkettejükben megvan, nem tévesztendő össze a növekedési potenciállal. Lengyelország annak köszönheti akár kivételesnek is mondható helyzetét, hogy a többiekhez képest igen nagy belső piaccal rendelkezik, következésképp nemzeti jövedelmének jóval kisebb hányadát termeli meg az export, mint amazokét. A munkanélküliség adatai lassan mindenütt 1o százalék körül mozognak, ami például a Nagy-Britanniában és Írországban vendégeskedő lengyel munkásoknak dupla átok, mivel kint (egy fokozódóan ellenséges közhangulatban) egyre kevésbé van rájuk szükség, odahaza meg beállhatnak a munkaközvetítők előtt kígyózó sorokba. (Ugyanez a sors leselkedik a déli országokban tevékenykedő romániai "jövevényekre" is.)
Eközben természetében, minőségében teljesen új kelet-nyugati választóvonal rajzolódik ki, nem előzmények nélkül.
A kontinens nyugati felének "ká-Európa" iránt érzett csodálatát, de legalábbis ámuldozását már két évvel ezelőtt némi csalódás váltotta fel. Akkor még csak pusmogtak arról, hogy az uniónak van egy "keleti válságövezete", ahol a nyugati ízléstől idegen, nacionalista és populista szenvedélyekkel terhelt, a szélsőjobbot is betagosító, hol erősebb (Szlovákia), hol törékenyebb (a Kaczynskiak Lengyelországa) koalíciók kormányoznak, vagy a pártpolitikai patthelyzet miatt alig van kormányzás (Csehország), netán egy stabilnak tetsző pártszövetség önnön hitelvesztésének hínárjában vesztegel (Magyarország).
De azok, akik pusmogtak, vagy óvakodtak attól, hogy válságövezetet emlegessenek, nem értették meg, hogy ezeknek a nemszeretem politikai struktúráknak a megjelenése időben egybeesik az új évezred legkárhozatosabb közérzületének, a rendszerváltozás nyomában támadt eufóriának az elenyészésével.
Körülbelül ekkor értették meg a "ká-európai" tömegek, hogy óriási tévedés volt a rendszerváltozást a nyugat-európai jólét szimpla kiterjesztésének felfogni, hinni abban, hogy a változás jótéteményei senkit nem fognak elkerülni, s hogy a közösségi tulajdon privatizációja végső soron kirívó igazságtalanságokat szül.
Az új kelet-nyugati választóvonal minősége abban ragadható meg, hogy miközben Nyugaton magát a "rendszert", amely a válság méreteiből ítélhetően csődöt mondott, vitatják, és változtatni akarnak rajta, Európa keleti felén az e rendszer átvételéhez vezető változás értelmét, sőt egyáltalán, a megtörténtét firtatják, meglovagolva az örök bűnbakkeresésre berendezekedett, csalódott kisemberek tömegének az érzületeit.
A választóvonal csak olyképp válhatott napjainkra manifesztté, hogy mindazokra a rossz érzésekre, amelyeket a korábban megtermelt javak egyenlőtlen újraelosztása szült, rátelepedett a válság előidézte kilátástalanságérzés és apátia, éspedig egy sajátos fűszerrel: sokan, nagyon sokan az "elmaradt" vagy legalábbis "befejezetlen", "tökéletlen" rendszerváltozás demagóg igéjéből vezetik le (okozat gyanánt) mindazt a rosszat, ami mostanság "ká-Európa" nyakába szakad. Ezen a logikai szálon könnyen el, illetve vissza lehet jutni az "akár el is maradhatott volna" gondolatáig.
Egymástól elütő, de érintkező tüneteket tapasztalok.
Németország keleti tartományaiban, ahol a recesszió, a válságjelenségek szokás szerint jóval erősebben éreztetik hatásukat, mint a hajdani NSZK-ban, egy közvélemény-kutatás kiderítette, hogy a lakosság egy jelentékeny hányada "adna a szocializmusnak még egy esélyt", s hogy az emberek 84 százaléka ma nosztalgiával tekint vissza a hajdani NDK-ban meghonosodott egészségügyi ellátórendszerre és a gyermekgondozás, az oktatás és a képzés egész piramisára, a bölcsődétől az egyetemig. S ha valaki azt hinné, hogy ennek az érzületnek a szóvivői megkövesedett, honeckerista aggok, vagy netán a mai, demokratikus baloldali pártokban megbújó egykori NSZEP-pártjelvényesek, súlyosan téved. Szép számmal akadnak közöttük vezető szociáldemokrata politikusok, például maga az SPD kancellárjelöltje, Frank-Walter Steinmeier koalíciós külügyminiszter, aki az elmúlt héten azt találta mondani, hogy az NDK-ban a diktatúra dacára "nem minden nap volt boldogtalan".
Az, hogy az uniónak ebben a szegletében a sokszorosan elátkozott múlt pozitív szövegösszefüggésben is előjön, kivált ha választások előtt a baloldal teljes gőzzel folytat szavazatszerző háborút, akár legitimnek is mondható. Pláne hogy a jobboldali rivális irtózik a politikai haszonlesésnek ettől a formájától. De az európai jobboldal nem homogén. Van "ká-európai" változata is. Magyarországon például a Fidesz-narratíva már jó ideje épít annak a biztonságérzetnek a kihunyására, amit a "zemberek" a szocializmus éveiben megszereztek, de azóta kétszeresen elveszítettek. Nem szükséges túlságosan éber szem ahhoz, hogy kiderüljön: ennek a narratívának a referenciapontjai mindig a legszegényebbek, a legelesettebbek, a szükséget szenvedők, a megélhetési gondokkal küszködők, az állástalanok, a nagycsaládosok, egyszóval azok a lakossági csoportok, amelyek alá a Kádár-rendszer (a szinte teljes foglalkoztatottsággal, a kompenzációs intézkedésekkel) jóval szilárdabb biztonsági hálót feszített ki, mint a demokrácia.
A Fidesz persze nem azt sugallja, hogy akár el is maradhatott volna a rendszerváltozás, hanem azt, hogy következményeiben azért lett ilyenné, mert az MDF és az SZDSZ alkuja folytán "a kommunisták", pontosabban a régi rendszer időközben liberálissá vagy neoliberálissá átvédlett képviselőinek a kezében maradt a hatalom, magyarán: egy bizonyos nézetben vagy metszetben nem változott semmi. Innen van, hogy a rendszerváltozás kifejezést a Fideszhez közelálló, mára nagyra és befolyásossá nőtt sajtógépezet szinte kizárólag idézőjelben vagy az "úgynevezett" szó kíséretében használja, az újrakezdés sunyi ígéretével.
Mindennek a durvább változata már hosszú évek óta folyik Lengyelországban, holott arrafelé már jószerével nincs is baloldali párt, csak liberális. Nem baj, az is elég. A kampány vezérmotívuma: "árulás" volt a Kerekasztal, árulás volt kiegyezni 1989 áprilisában a kommunista hatalommal, az áruló pedig nem más, mint Lech Walesa, a Szolidaritás legendás vezére, a régi rendszer konzerválásának egyszemélyes segédcsapata. Egy fiatal, 24 éves krakkói történész - amúgy a Kaczynski-párt aktivistája és homofób röpiratok szerzője - a Jagello Egyetem jobboldali-nacionalista történészeinek támogatásával épp a minap jelentetett meg egy arcpirító, Walesát megint ügynökmúlttal vádoló könyvet e nemzeti hős taszítónak lefestett életpályájáról, újabb maszlagadagot lövellve több, a bálványrombolást révülten szemlélő, tudatlan nemzedék agyába.
Kik ma, sok rossz élmény után, miként magyar rokonaik, abban szeretnének hinni, hogy minden azóta elkövetett bűn ősforrása a parlamenti demokráciába és a piacgazdaságba való békés, kiegyezéses átmenet volt.
Hogy is mondta a néhai Antall József "ezeknek"? - "Tetszettek volna forradalmat csinálni!" Hát azt nem csináltunk. Viszont a történelmet átírjuk.
