Összegyűlik-e a megfelelő számú cédula vagy sem, az én félcédulám, egész rokonszenvemmel együtt máris az övék. Félcédulám, hiszen nyilvánvalóan félcédulás az, aki azt képzeli, hogy lehet másként politizálni.

De talán még mindig jobb félcédulásnak lenni, mint egészen hibbantnak, jobb hatalomra emelni a képzelőerőt, mint megfontoltan, józanul, esélyeket latolgatva választani a rossz és a még rosszabb, a kék semmi és a zöld semmi között, ahogyan azt évtizedek óta teszik e bolondokháza lakói. Nem új dolog ez. Már Blaise Pascal felfigyelt rá, hogy mindezidáig "a politikáról úgy írtak, mint aki egy bolondokházában akart rendet teremteni, s ha színleg mégis úgy beszéltek róla, mint valami jelentős dologról, az csak azért volt, mert tudták, hogy azok a bolondok, akikhez szólnak, királynak, császárnak képzelik magukat. Belementek az elveikbe, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék őrültségük káros következményeit."

Lehet Másként Politizálni. Na de mihez képest másként? És hogyan másként? Hiszen ha igaz az, hogy ami "politika" címén e helyütt és a világban folyik - minden, csak nem politika, akkor most már eleve mindenki másként politizál. Arról nem is beszélve, hogy szinte minden friss (vagy annak látszó) politikai képződmény - militáns jobboldali radikálisoktól a zöld populistákon át a félcipős és bakancsos élmény- és látványpártokig - hittel hirdeti, tettekkel vallja, hogy ő bizony másként politizál. Túllépve e mai kocsmán, azaz a politikán, és meg sem áll, míg el nem jut a szakmai racionalitás józan észen túli szintjére, netán a színtiszta irracionalitásig vagy a zsigerek alvilágáig. Innen nézve mellékes, hogy a másként-politizáló az érvelő és értelemre ható politikai beszéden, a racionális legitimáción, a képviseleti demokrácián, a pártokon, a parlamenten akar-e túllépni; vagy hogy a politikai racionalitást a kalkulatív üzleti racionalitásnak, a bürokratikus szakigazgatási-állami racionalitásnak rendelné-e alá; netán valamilyen teokratikus, fundamentalista, etnikai, tribalista vagy rasszista totális állam dühödt irracionalitásában oldaná-e fel.

Az LMP, ha jól értem, határozottan nem ebben az értelemben kíván másként politizálni: nem a politika értelmét feladva-eltörölve; nem a politikától mint "úri huncutságtól" menekülve; és nem is üzleti vállalkozásnak vagy megélhetésnek tekintve a politikát. (Mondom, hogy félnótások!) Nem hatalomra tör, hanem szabadságra. Vissza akarja adni a politikumnak eredeti görög értelmét, amely szerint a politika nem elkerülhetetlen rossz, nem a hatalom diabolikus eszközével való játszadozás vagy hadonászás, nem az üzleti világ meghosszabbítása vagy áttétele, nem társadalommérnökség vagy bürokratikus adminisztráció, hanem az ember legjobb osztályrésze, egyfajta szükségleteken túli luxus, a szabadság helye: "A politikum... ott kezdődik - írta egykoron Hannah Arendt -, ahol az anyagi szükségszerűségek és a fizikai erőszak birodalma véget ér. A politikum mint olyan, oly kevéssé létezett mindig és mindenütt, hogy történelmileg szólva csak igen kevés nagyszerű kor ismerte és valósította meg."

Attól tartok, mi nem e kevés nagyszerű korok egyikében élünk. De akkor nem merő széplelkűség-e a remény és az igény egy másfajta politikára? Hiszen - láthatjuk, ha van szemünk a látásra -, hogy LMP nevű pártról a kutya sem tud. Ha létezik, hát legfeljebb névleg létezik. Jó-jó, gyűjti a kopogtatócédulákat, de hol van ő maga? Hol a képe? Hol az attrakció, a hecc, a zászlóba-címerbe öltözött színes látványtömegek impozáns vonulása, bakacsos menetelése, rigmusos skandálása az utcán? Hol az élmény? Hol a politikai sztár, aki a mozgalmi show-t hitelesíti? Nos, sehol. Vagy-vagy. Vagy valóban másként politizálsz és akkor nem kerülsz képbe, azt sem tudják, hogy létezel; vagy képbe kerülsz, integrálódsz a politikai-üzleti show-bizniszbe és akkor - legjobb esetben - a "másként politizálás" lesz a te üzleti védjegyed, attrakciód, játékod, műsorod. Az LMP - a jelek szerint - egyelőre még tartja magát, amit éppen az mutat, hogy alig tud róla a széles közvélemény, melyet egyébként a tömegmédiumok termelnek (egyebek mellett azzal, hogy a közvéleményt minden percben tájékoztatják arról, mit gondol, mit képzel, mitől fél, mire vágyik a közvélemény).

Semmi baj, a politika utáni szórakoztató tömegdemokrácia korában élünk. Csak amikor hirtelen megváltozik valami, akkor jön el a képtelen, tehát nem létező igazi politika pillanata. Amikor a levertség, beletörődés, elfásultság egyszeriben - mintha köd szállna fel - eltűnik a társadalomból, és a tömegből elősereglenek és új politikai szövetségre lépnek egymással - média és médiapártok feje felett és lába alatt - az erejükre ráébredt szabad egyének. Ami volt - volt, ami elveszett - elveszett. Nem baj. Mostantól minden másképpen lesz. Magyarország jelenleg a mély letargia időszakát éli. Holnap, mikor felébred ebből, vagy szétveri a szabadságból azt a keveset is, ami még megmaradt; vagy kezébe veszi a sorsát és másképpen kezd el politizálni. Ha elhiszi, hogy lehet másként politizálni.

A gazdasági és politikai összeomlás ennek lehetőséget kétségkívül erősíti, hiszen a globális és lokális médialátszatok is öszszeomlóban vannak: a szép, új világ médialátszata éppúgy máladozik, mint a mediatizált élménypártok tömegkulturális kuliszszái. A bolondokházában folyó téboly egyszeriben a maga pőreségében, egész kiábrándító nyomorúságában tárul fel a "theatrokrácia" nézői karzata előtt.

Legutóbb a szocialista párt mutatott példát arra, hogy lehet másként politizálni, mikor is lányos vagy fiús zavarában legyőzte önmagát, még mielőtt ellenfele legyőzhette volna. Elébe sietett mintegy a várható vereségnek és váratlanul és szellemesen megsemmisítő csapást mért önmagára, meglehet, csak azért, hogy ezzel is bosszantsa vagy összezavarja ellenfelét, amely azóta is alig hisz a szemének, csalódottan kóvályog a politikai űrtben. Egészen más fináléra készült: neki kellett volna ledöfnie a gaz trónbitorlót, ehelyett váratlanul az döfte le önmagát. A magyar politikai színpad ma valóban úgy fest, mint egy Shakespeare-tragédia vége: politikai hullák szanaszét. És egy, csak egy párt van talpon, ameddig szem ellát. A hatalom egyáltalán nem hősi módon, egyszerűen az ölébe hullott. Csak még nem tudja, mikor és hogyan ragadja meg.

Az MSZP nagyjából 1989-es formáját futja, azzal a nagy különbséggel, hogy 2009-et írunk. Kettészakadása vagy darabokra esése idő kérdése. Ámde álljon meg menet! Miféle szétesés? Miféle kettészakadás? Tán éhes disznónak tetszik lenni, ki makkal álmodik? Igen, van vitáink, kicsit elügyetlenkedtük a dolgot, na de a fejünk és a szívünk a helyén, szakértői kormányunk mindjárt feláll és kihúzza a bajból az országot, pártunk nyílt, demokratikus vitákban készül elnökválasztó kongresszusára, frakciónk törhetetlen, mint a kőszikla. Minden bizonnyal. A politikai látszat azonban néha csal. Most - azt hiszem - éppen ezt teszi. A szocialista párt ma a hóhérversenyről szóló régi kínai történet nyakazásra ítélt áldozatára emlékeztet, akinek a híresen tökéletes hóhér suhintása nyomán - a közönség legnagyobb meglepetésére - nem hullik le a feje, és maga az áldozat is csodálkozva és kérdőn néz a hóhérra, aki ennyit mond csupán: "Biccentsen csak!"