Most, hogy magyarnak lenni itt

szánalmat vált ki azokból, akikkel beszélek

a La Terra asztalánál. A hosszú, kockás

kötényben sürgölődő pincérek gyűrűjéből

kinézek, szemben az önkormányzat

szürke márciusi zászlói áznak az esőben.

Már nem kérdezik, mint húsz valahány

évvel ezelőtt: miért élek, értsd: rohadok,

itt? Nem keresnek kitörési lehetőséget

nekem. Nem tervezik a jövőmet. Úgy

bánnak velem, mint egy szenvedélybeteggel.

Kerülnek bizonyos szavakat, ítéleteket,

melyekbe belevörösödnék, amelyek

ellen tiltakoznom kellene, bár - őszintén

szólva - ellenérveim nincsenek. Meg-

könnyebbülnek, amikor búcsúzom,

szemük elől egy idegen ország szakadt

fővárosának barlangi kapujában eltűnök.

A másnapi vendégséget tervezik. Ahova

nem hívnak meg, mert nem akarnak fájdalmat

okozni nekem, hiszen vidám arcokat

akarnak látni, ha egymás között vannak.

Takács Zsuzsa (1938) Kossuth-díjas.

Legutóbbi könyve Jaj a győztesnek! címmel

2008-ban jelent meg a Vigíliánál.

(Rónay György versére, Nyugat, 1937.)

 

Most már nem érdekel mindaz, mi jó húsz éve

naponta izgatott, mi lesz a vége

ennek a végtelenbe nyúló átmenetnek,

az inga jobbra-balra ing s hogy hol pihen meg,

nem izgat az se, nincs újabb húsz évem,

mert kezdetekor sem voltam egészen

fiatal már, - magamra hallgatok csak,

magamon szűröm át hangját a csillagoknak

szobámban ülve, szemben a Dunával,

a József-heggyel, Illyés ablakával

e késő órán éjszakába nyúlva

a régi költők verseit rostálom újra

és újraírva néhányat magam-feledten

magam képére gyúrva, mint az Isten

az első embert, ahogy rég tanultam,

s ha mást nem látok, legalább a múltam

lássam, mint számadást, így éltem, ezt csináltam...

rajzolom köreim, tengerpart homokjában

ronthatnak rám is bármely cézár őrei,

fölénnyel szólok: "ó már hallom zengeni"

a szférák hangjait, s intek: táguljatok;

elfogjátok előlem a napot!

Sumonyi Zoltán (1942) József Attila-díjas.

Legutóbbi könyve Magyar szabadkőművesek és rotaryánusok címmel 2008-ban jelent meg

a Gabónál.

 

Te semmiség, te pár betű,

a név előtti lét vagy.

A gondolat előtt vagy a

a nem tudom, csak sejtem.

A tér előtt alakja

vagy, a mindig elfelejtem.

A vagy vagy te: a létező,

a név előtti sejtés.

A valaminek jele.

Hogy biztos vagy talányos

a név maga. Egy neve

vagy annak, mi általános?

Mint a beszéd, egy puszta hang,

a grammatika ott van

a név előtt. Egy a vagyok

vagy az egy vagyok, a hangzat?

Egy névelő, ahogy ragyog,

mint a lét előtti magzat,

úgy mondja ki a Semmiség,

hogy ott a van dadog csak?

Egy nyelvbe tartó jel vagy,

a puszta névelőtlen ottlét,

amelyet léte elhagy,

hisz a magzati lét konkrét?

Borbély Szilárd (1963) József Attila-díjas.

Legutóbbi kötete Egy gyilkosság mellékszálai

címmel 2007-ben jelent meg a Vigíliánál.