- Folytathatjuk magyarul?

- Inkább angolul, mert nem vagyok anynyira flott, hogy tökéletesen ki tudjam fejezni magam. Sajnos, az édesapám nem tanított meg magyarul.

- Miért?

- Mert az élete tele van fájdalommal. Tizenkét évesen egy autóbalesetben elvesztette az apját, az anyja meghalt a második világháborúban, ő meg egyszál egyedül, zsidó származású gyerekként bujkálta végig a pesti ostromot. A háború után Innsbruckba keveredett, onnan a francia hadseregbe, majd Algériába, aztán Nápolyba, és a fejébe vette, hogy olyan messze szalad Európából, amilyen messze csak tud. Amelyik kontinens előbb befogadja, ott fog kikötni. Így került Ausztráliába. Sikeres gépészmérnök lett, Új-Zélandra hívták egy hatalmas beruházáshoz. Ott ismerkedett meg anyámmal, akihez a mai napig viharos szerelem köti, ebből a kapcsolatból születtem én, aztán az öcsém. De az apám számára a magyar idő megállt a múltjában. Sokszor felszakadtak belőle a háborús élményei, amikor a barátaival beszélgetett, de az én orromra mindig rácsapta az ajtót, így az én magyar hagyatékom tele volt sötét tabuval. Ma már tudom, hogy a túlélési ösztöne dirigálta, és meg akart óvni, de csak még szomjasabbá tett. Ahogy felcseperedtem, a magyarságom annyira izgatott, hogy nem sokkal érettségi után összeszedtem egy kis pénzt, meglátogattam az apámat Ausztráliában és elindultam Budapestre, hogy megtaláljam a rokonaimat és a gyökereimet.

- Sikerült?

- A nagymamám húgát hiába kerestem. De miközben keseregve ténferegtem a látszólag légüres térben, megcsapott az emberek, a város, a tájak lelke, megértettem apám bonyolult érzelmi viszonyát ezzel a néppel és országgal, és helyrezökkent a saját magyar tudatom.

- Egészen odáig, hogy kérvényezte a magyar állampolgárságot.

- Igen, apám vehemens tiltakozása ellenére európai állampolgár lettem, vagyis magyar. Két kemény évbe telt, mire rávettem, hogy eljöjjön velem Pestre, s ez a látogatás végre pontot tett a lelkében a múltra. Közben persze feltörtek a régi dalfoszlányok, képtöredékek meg sztorik, de az új látvány és élmény erősebbnek bizonyult. Minden család törékeny, érzékeny képződmény. A sebeket csak az idő gyógyítja be.

- Most viszont nem látogatni, hanem dolgozni jött. Egy izraeli film amerikai újrafeldolgozásában vesz részt, s nem is akármilyen felállásban. A The Debtet John Madden, a Szerelmes Shakespeare alkotója rendezi, és ön mellett az Oscar-díjas Helen Mirren és a többszörös Oscar-jelölt Tom Wilkinson játssza. Látta az eredetit?

- Nem akartam, hogy befolyásoljon, mert akkor valószínűleg másképp építettem volna fel a figurámat. A történet három Moszad-ügynökről szól, aki azt a megbízást kapja, hogy füleljen le egy Dieter Vogel nevű, Eichmann-szintű nácit a hatvanas évek Berlinjében, és vigye Izraelbe, hogy ott állítsák bíróság elé. De porszem csúszik a gépezetbe, a három hős konfliktusba kerül egymással, maga az ügy is kérdésessé válik, és olyan döntéseket hoznak, amelyeknek következményeit egy életen át viselniük kell. Én játszom fiatalon azt a karaktert, akit később Tom Wilkinson. Az fogott meg ebben a forgatókönyvben, hogy a hetvenes évek filmnyelvén beszél, elsöprően izgalmas, tempós, ugyanakkor morálisan gerinces, mély emberi dráma, amely filozófiai szempontból az igazság és az igazságtalanság határán táncol. A négy főszereplő, beleértve a magasrangú nácit is, ennek a morális dilemmának az erdejét járja.

- Családi történetét mennyire érzi benne?

- Nagyon erősen, ugyanis a karakterem, Stefan Gold kelet-európai származású zsidó. Amikor felkészültem a szerepre, természetesen nemcsak hozzáolvastam, hanem apám második világháborús antiszemita történeteiből is merítettem érzelmi töltést. Ez a srác hivatásos katona, de megbízása során saját emberségét, érzelmi lojalitását és nemzeti hovatartozását is próbára teszi és formálja. Komplex személyiségnek tartom, és így is ábrázoltam, lenyűgőző, ugyanakkor bosszúéhes ember, nem fekete-fehér figura.

- Ritkán adatik meg Hollywoodban foglalkoztatott színésznek egy ilyen árnyalt feladat a sok kommersz szerep között.

- Provokatív felvetés, de vállalom. Tény, hogy a pályafutásom meglehetősen eklektikus. Új-Zélandon kezdtem saját szervezésű kísérleti színházban, ahol mi voltunk a díszletmunkások, a súgók, a színészek, a jelmeztervezők, és ha megtelt a kétszáz fős nézőtér, 96 dollárt kerestem. Ha nem vállalok reklámfilmeket, se enni, se lakni nem tudtam volna. De se ezt nem bánom, se a többi, úgymond kommersz filmjeimet, mert egyrészt a lehető legszélesebb skálán kipróbálhattam magam, másrészt magammal és a társadalommal szemben is felelőtlenségnek tartom, ha nem tudok a munkámból megélni. Két évvel ezelőtt megelégeltem, hogy anyagilag szépen gyarapodom, de lassacskán elvesztem azt a késztetést és örömöt, amiért színész lettem, ezért visszamentem a színpadra. Eljátszottam a Broadwayn az Antonius és Kleopátra címszerepét, és dolgoztam Philip Seymour Hoffmannal egy új darabban. Nemrég fejeztem be Tim Burtonnel az Alice csodaországbant, amelyben Alice apját játszom, most pedig hálás vagyok azért, hogy ebben a filmben dolgozhatok itt Budapesten. Hogy mennyi beleszólásom van a sorsomba? Az ember kontroll nélkül születik és kontroll nélkül megy el. Csak azt tudja befolyásolni, hogy közben mivé formálja a lelkét.

- Mit jelent önnek ma és itt, hogy magyar?

- Ha a földrajzi távolságot nézem, ahonnan eljutottam idáig, egész jól állok magyar barátokkal és ismerősökkel. Ha befejezem most a forgatást, szeretnék csavarogni egy kicsit az országban, színházba járni, irogatni, talán még az apám életét is feldolgozom. És ahogy öregszem és bölcsebb leszek, egyre letisztultabban fogom látni ezt az országot és egyre jobban meg tudom magamnak fogalmazni, mit jelent, hogy magyar vagyok.

- Külföldi magyarok szokták mondani, itt vagyok itthon, ott vagyok otthon. Hol a hazája?

- Magyarországon, Új-Zélandon, Ausztráliában. És Amerikában, ahol alapvetően élek, amikor éppen nem dolgozom valahol másutt. Belenyugodtam, hogy nyughatatlan alkat vagyok, hogy bőröndben a szekrényem. Talán majd, ha egyszer családot alapítok, megvetem a gyökereimet. Addig - útközben.

Hollywood - Budapest, 2009. március