Poszler György: Az eltévedt lovas nyomában

Hosszú, jó négy évtizeden végigívelő pálya, és gazdag, csaknem másfél tucatnyi kötetből álló életmű ez. Az összegzés korszaka az önreflexió lehetőségét hozza el a számára: vajon mi teremtheti meg a pálya egységét, és mi adhatja az életmű tanulságait?

Poszler György nem újabb önálló eszszében válaszol a kérdésre: korábbi eszszéinek összegyűjtésével és tematikus ciklusokba rendezett újraközlésével próbál meg feleletet adni rá. Maga elé teríti tehát eddigi életművének darabjait, akár a kártyalapokat. Az összegyűjtött esszéanyag fölé hajolva pedig eltűnődik rajta: új alakzatokba rendezve őket, ugyan miféle mintázatokat rajzolnak ki a különböző korszakokban született és különféle alkalmak kihívására válaszoló esszék? Az eltévedt lovas nyomában grandiózus gyűjteménye ennek a játéknak - a korábban elhelyezett esszékártyák kézbevételének és újrarendezésének - az eredménye. Az életmű mintázatai - ahogy a három év előtti, hasonlóan nagyszabású válogatás, az e hasábokon szintén általunk méltatott Ars poetica-ars teoretica nyomán - megint új rajzolatban tűnnek elő.

A játék legfontosabb tanulsága - a mintázat legszembetűnőbb új rajzolata -, hogy az erős esszé a maga képére alakít mindent, ami eredetileg talán nem is esszének készült. A gyűjtemény, figyelemre méltó szervezőerővel, mintegy magához formálja az eredetileg más műfajban született műveket is.

Két példa csupán, az egyik oldalon az esszé "fölötti", a másik oldalon az esszé "alatti" regiszterből: az irodalomelméleti monográfiafejezet meg a kiállításélményt fölvillantó alkalmi publicisztika. Az irodalomelméleti monográfia-fejezet a hegeli meg a lukácsi műfajelméletet összevető nagymonográfiából való. Hegel esztétikai előadásainak az "epikai költészetről" szóló fejezetét elemzi: szisztematikusan, hűvösen és személytelenül. A kiállításélményt fölvillantó alkalmi publicisztika egy fotókiállítás képeit használja ugrópontul. Huszadik századi magyar politikusok fotóit idézi elénk: rapszodikusan, szenvedélyesen és személyesen. A két, egymástól egyébként távoli műfajban született írás, itt, az esszékötet teremtette kontextusban maga is esszévé alakul.

Az előszóban Poszler elpanaszolja, hogy megingani látja tevékenysége valaha szilárdnak gondolt tartóoszlopait. A "nagy elbeszélések" ellehetetlenülését hirdető posztmodern a történelemfogalmát támadja meg, a felvilágosodás racionalizmusának megkérdőjeleződése a progresszióhitét kezdi ki, a kolozsvári fák kivágása után meg nem szívhatja többé magába a Farkas utca egykori hársillatát. Történelemfogalom, progresszióhit és hársillat: a panaszban, tessék megfigyelni, összeszikrázik egymással az általános és az egyes. Ahogy a nagy esszék mindenkori példája mutatja.

Az aggodalmakra pedig egyetlen felelet lehetséges: maga a mindennek ellenére, mégis tovább folytatott munka. "Mi lesz ebből? De az ťutolsó könyvŤ nyolc ciklusát mégis megszerkesztettem."

Balassi, 800 oldal, 3800 forint