Ismerek valakit, nem jelentéktelen közszereplő, aki pontosan így viselkedik: Simor András, a Magyar Nemzeti Bank elnöke. Aki nem egyszerűen gőgös - mint volt a maga idejében Antall József, vagy amilyen Gyurcsány Ferenc tud lenni, ha "belelendül" -, hanem a megfellebbezhetetlen önhittségnek olyan szintjére jutott, amin túl már csak az isteni kinyilatkoztatás van. Pedig jegybankelnöki működésének eddigi két éve során már épp elég - nem jelentéktelen - hibát követett el ahhoz, hogy végre kicsit lejjebb szálljon a maga faragta piedesztálról, és megpróbálja hallóidegeit úgy beállíttatni, hogy legyen bennük fogadókészség az elrontott ügyek felemlegetésének megfontolására.

A jegybank, illetve a Simor vezette monetáris tanács három nagy tévedésére a múlt szerdán már Surányi György is felhívta a figyelmet az Ybl Klub konferenciáján (Népszabadság, 2009. március 12.). Ezeket most csak röviden említem: a tavaly tavaszi háromszori, összesen egyszázalékos kamatemelés, aminek következtében egészen 228 forintig erősödött a forint az euróval szemben (ma, kevesebb mint egy év elteltével 30 százalékkal gyengébb árfolyamon áll); a sáveltörlés, miáltal megszűnt az MNB beavatkozási kötelezettsége a 2003. júniusi (utóbb ugyan teljesen feleslegesnek bizonyult) leértékelést követően meghatározott középértéktől plusz-mínusz 15 százaléknyira (egyébként, ha marad a sávhatár, felső értéken az sem lett volna magasabb a pár nappal ezelőtti 310 forintnál); továbbá a jegybanki devizatartalékok viszonylag alacsony volta (az IMF-hitelmegállapodás előtt 18 milliárd euró, ami mind az éves importhoz, mind a rövid lejáratú adóssághoz mérten nem valami sok). Ám a fentieken túlmenően Simor 2008-ban szerintem még néhány súlyos baklövést - illetve ballépést - elkövetett.

Kezdte azzal, hogy kolumnás cikket eresztett meg ebben az újságban (Újjászületést! Lemaradás vagy felzárkózás - ez ma a kérdés. Népszabadság, 2008. március 22.), amelyben több ezer milliárdos adócsökkentésről értekezett, és egyáltalán, azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy neki nagyon fontos mondanivalója van az egész gazdaságpolitikáról. Pedig talán nem ártott volna, ha inkább a nemzetközi pénzpiaci fejleményeket követi nagyobb odaadással. 2007 szeptembere és 2008 márciusa között - tehát mindössze fél év alatt - az USA-ban a jegybank szerepét betöltő Federal Reserve Board "leküzdötte" a maga irányadó kamatát a korábbi 5,25 százalékról (ami akkor már négy éve változatlan volt) 2,25-re (s mint tudjuk, ez még korántsem volt a végállomás, a kamat végül is tavaly december közepén a történelmi összehasonlításban is legalacsonyabb 0-0,25 százalékos tartományban nyugodott csak meg). Az Európai Központi Bank már 2007 végén 500 milliárd dolláros hitelkeretet nyitott meg az eurózóna kereskedelmi bankjai számára. Természetesen, ha még Alan Greenspan amerikai pénzügyi zseni, volt Fed-elnök is csak 2008 októberében ismerte be egy szenátusi bizottság előtt, hogy "részlegesen tévedett" a krízis megítélésében, akkor Simortól sem lehet számon kérni, hogy miért nem volt számára világos: mi történik odakinn a világban. De azért úgy legkésőbb tavaly nyár közepén már érzékelnie kellett volna, hogy a pénzcunami egyre inkább felénk (is) tart. Ha azon a bizonyos, 230 forint körüli árfolyamon az MNB vásárolt volna pár milliárd eurót, akkor talán nem kényszerül arra, hogy egy kényelmetlen karzatülésből nézze végig, hogyan megy össze a magyar gazdaság, és hogyan szökik a csillagos égbe az államadósság. Mellesleg: ha a központi költségvetés bruttó adósságának devizális részéből "kiszűrjük" az árfolyamváltozás hatását, ez az összeg nem nagyobb, mint egy évvel ezelőtt.

Simorról valahogy megérezni, hogy ő ezt az egészet, amit csinál, igazából (tan)könyvből tanulta. Ha gyenge a valuta, be kell avatkozni, mert drágul az import, és ettől erősödik az infláció. Ha erős a valuta, akkor legjobb a semmittevés, mert az javítja az importszámlát, és ettől kisebb lesz az árszintemelkedés. De mi történik recesszió idején? Amikor az árak - a gyengülő kereslet és a zsugorodó termelés folytán - maguktól is csökkennek, ezzel szemben a kamatemelés az utolsó sóhajtásnyi levegőt is kiszívja a vállalkozásokból, amelyek - pénzpiaci támogatottság nélkül - sorra bedőlnek. Úgyhogy mire exportőrként az olcsóbb forint édes ízét megkóstolnák, a hazai (no és persze a külpiaci) recesszió már rég padlóra küldte őket. Akkor pedig - bevétel híján - a költségvetés hiánya sem tud kevesebb lenni.

Most látszik, hogy Simorból igazán a szellemesség, az innováció hiányzik. Hogy ne csak a bebiflált tananyagot tudja, de valamit érezzen a kisujjbegyében is. Már hallom is az ellenvetést: miért akarja bárki is egy tősgyökeres jegybanki szakembernek megmondani, hogy mit kéne csinálni? Hát ez az. Simor András ugyanis akkor dolgozott még az MNB-ben, amikor az - pártállami viszonyok között - minden volt, csak éppen független nem: a mindenkori (gazdaság)politikának alávetetten kellett működnie. Emlékszem, 1985-ben például felértékelte a forintot. Ennek ugyan semmiféle közgazdasági alapja nem volt, de így lehetett egy kongresszusi évben viszonylag alacsonyan tartani az árakat. Az eredményt ismerjük: Magyarországnak nem sokkal később újabb külföldi segítségért kellett folyamodnia (hasonlóan 1982-höz).

Magam, mint újságíró, aki valamelyest konyít a média mozgásához (és mozgatásához is), Simornak mégsem a szakmai, hanem a kommunikátori viselkedésében látom az egyik legnagyobb hibáját. Abban, ahogyan azokban a számunkra igen kritikus tavaly októberi napokban nem volt képes arra, amit például Németországban a legmagasabb rangú állami tisztségviselők eskütételekor így mondanak: "vom Volk Schaden abzuwenden". Azaz, kissé szabad fordításban: elhárítani a veszélyt a nép feje fölül. Simornak kiváló ismeretségei vannak Londonban, és lehetnek a brit gazdasági sajtóban is. Adhatott volna ki kommünikét, összehívhatott volna nemzetközi sajtóértekezletet akár itt, akár ott, de az is lehet, hogy egy barátságos ebéd- vagy vacsorameghívás formájában tartott háttérbeszélgetés is megtette volna a hatását. Ehelyett mi történt? Londonban a Financial Times öles betűkkel értekezett arról, hogy Izland után a következő becsődölő ország mi leszünk, és hiába bizonygatta két nappal később a müncheni Süddeutsche Zeitung, hogy Magyarország nem Izland, az FT második cikke - egy héttel az első után - ismét az Izland típusú államcsőd rémét festette Magyarországról. Hát csoda, hogy mindössze két nappal a monetáris tanács október 20-i ülése után - ahol az általános várakozásnak megfelelően nem történt kamatemelés - az MNB 300 bázisponttal rúgta feljebb a kamatot, miután a magyar állampapírok külföldi tulajdonosai a birtokukban lévő állomány harmadától megváltak?

Attól tartok, sokáig lehetne még boncolgatni, hány esetben volt Simor rosszkor és rossz helyen (mint legutóbb március első napjaiban is, amikor az eddigi legnagyobb pénzpiaci turbulencia közepette ő éppen az eddigiek fáradalmát pihente ki egy kies üdülőhelyen). Azt is fel lehetne róni neki, nem volt valami szép dolog elhallgatnia, hogy vállalkozásai - ha mégoly alvók is - vannak Cipruson. S bár a 2001-ben módosított jegybanktörvényből - az Európai Központi Bank és az Európai Bizottság idevonatkozó útmutatása alapján - kikerült annak külön nevesítése, hogy a vagyonnyilakozat-tételi kötelezettség szándékos elmulasztása vagy a vagyonnyilatkozatban lényeges adat, tény szándékosan valótlan közlése felmentési ok lenne, azért vannak bizonyos erkölcsi normák is egy ilyen szintű közszolga esetében.

Apropó, felmentés. Tizennégy évvel ezelőtt, amikor a Bokros-Surányi páros kinevezésére készülődtek, tulajdonképpen nem túl nagy erőfeszítésre volt szükség ahhoz, hogy a három évet már lehúzott akkori MNB-elnököt, Bod Péter Ákost meggyőzzék: tegye meg azt a szívességet, hogy félreáll az "új magyar rendcsinálás" útjából. (Az érvelést bizonyára segítette, hogy egy számára kellőképpen lukratív londoni állást tudtak felajánlani neki.) Ma viszont más a helyzet. Simor ambiciózusabb, ha úgy tetszik, nagyravágyóbb, mint egykori elődje volt, másrészt azóta az elnöki fizetség körülbelül a duplájára emelkedett. Így azután Simor András felmentése aligha lenne egyszerű feladat. Ráadásul várható, hogy a köztársasági elnök - ha a dolgot a kormányfő kezdeményezné, kettejük fagyos viszonyát figyelembe véve - alá sem ír egy ilyen papírt. A pénzpiacnak tehát valószínűleg még sokáig együtt kell élnie Simor személyével, akitől legfeljebb csak remélni lehet, hogy eddigi tévedéseinek felismerése mégiscsak jobb útra tereli.