Alamizsna helyett munkát
Gyermekalakok sorakoznak rajtuk, az igaz, de a képregény puszta leckeóráknál többről mesél: olvasás és tanulás mellett serény iparosmunkáról és jóízű evésről is. Pontosan elmondja tehát, milyen célt szolgált felavatásakor, azaz 1911 áprilisában az impozáns épület. Az (akkor még) V. kerületi Népház mindhárom funkciója leolvasható ezekről a domborművekről. Az első kapu a gyermekotthonhoz és a könyvtárhoz vezetett, a középső a népkonyhába, a jobboldali pedig a foglalkoztatóműhelybe és az éjszakai szállóba.
A brit, illetve német mintára megszülető Népház ugyanis épp ezen a három területen igyekezett tenni a környező ipari negyedek nyomora ellen. Olcsó és jó táplálékhoz juttatni a nélkülözőket, munkaalkalmat adni az állástalanoknak, és hozzásegíteni őket a művelődéshez. Nem véletlen, hogy a népegészségügy javítását célzó intézmény, a Társadalmi Múzeum Értesítőjének 1911. május-júniusi száma meglehetős lelkesedéssel írt a lipótvárosi Népház felavatásáról. A háromemeletes épület elsőrendű kivitelezése, modern felszerelései már-már luxusnak hatottak a munkástelepek gyűrűjében, így nem csoda, hogy az Értesítő büszkén leltározta a kínálatot.
Az óriási konyha három éttermet szolgált ki. A földszinten egy népkonyha jellegű étkezdét, amelyben az elöljáróságtól, illetve a jótékony emberbarátoktól kapott utalvány ellenében lehetett enni; az első emeleten egy nyilvános étkezdét, ahol étlap szerint, de rendkívül olcsón szolgáltak fel tápláló fogásokat, és egy gyermekétkezdét, ahol a Népház gondozottjai és a környező iskolák rászorultjai kaptak ennivalót, ugyancsak fillérekért. A gyermekotthonban reggeltől estig tartózkodhattak a kicsik, szakszerű felügyelet alatt, és külön - öntöttvas kádakkal és zuhanyokkal felszerelt - fürdőben mosakodhattak.
A Népház fontos eleme volt a nyilvános tanácsadó hivatal, amely esténként várta az ügyes-bajos hivatali dolgokban segítséget kérőket, valamint a földszinti népkonyha, amelyet ugyancsak az esti órákban, illetve hétvégenként munkáskaszinóvá alakítottak át. A szerencsejáték és a kártya tiltva volt, a dominó-, malom- és sakk-készleteket azonban ingyen bocsátották a vendégek részére, akik a csaták közben teát, tejet és kávét is fogyaszthattak. A másik két étterem ezekben az időszakokban a művelődést szolgálta: tanfolyamokat, ismeretterjesztő előadásokat tartottak bennük, vasárnaponként pedig itt lépett fel Éliás Gyula népművelő jellegű színtársulata. A Népház II. emeletén kapott helyet a pompás könyvtár: a légszesszel megvilágított olvasóteremből akár a napfényes erkélyre is kivihették a tagok az olvasnivalót.
Nem véletlen azonban, hogy az Értesítő a foglalkoztatóműhelynek szentelte a legnagyobb figyelmet. Hiszen ez volt az igazi újítás: közsegélyhez juttatni a rászorulókat, "de nem alamizsna, hanem munka alakjában, mert az a cél, hogy ezek az úgynevezett munkabíró szegények tisztességes munkával keressék meg úgy a maguk, mint a családjuk mindennapi kenyerét". Ez a foglalkoztató, amely a kimondottan "erkölcs-nemesítő hatással kívánt lenni", még arra is ügyelt, hogy a rendes ipari munkának jogtalan konkurenciát ne támasszon. Így aztán a jelentkezők diótöréssel, faaprítással, papírzacskó-készítéssel és kőzúzással keresték meg a napi betevőt, mégpedig úgy, hogy mindezért cserébe természetbeni fizetséget kaptak; csak a többletmunkáért járt pénz. A jelentkezőket az első napon orvos vizsgálta meg, majd megfürödtek, ruhájukat fertőtlenítették. Étkezést a népkonyhán kaptak, és nagy, közös hálótermekben alhattak. A Népház egyszerre százötven bent lakó munkást tudott fogadni.
Az értesítőbeli cikk szerzőjének, Hanvai Sándornak persze mindez nem jelenthetett nagy újdonságot, hiszen VIII. kerületi elöljáróként éppen ő volt az, aki megalapozta a szociális gondoskodás új rendjét. 1899-ben, az országban elsőként hozott létre foglalkoztatóműhelyt az elöljáróság épületében - ahol korábban már népkonyhát és munkásotthont is berendezett -, hogy a rászorulókat lehetőség szerint munkával, esetleg természetbeni segéllyel lássa el, s csak végső esetben nyújtson nekik pénzsegélyt. Látva a kezdeményezés eredményeit, 1902-ben a VIII. kerületi Általános Közjótékonysági Egyesület és az elöljáróság együtt kezdeményezte, hogy annak a kétmillió koronának a kamatait, amelyet a főváros a millennium emlékére gyűjtött alapba, fordítsák egy népház építésére, amely egyesítené "a tömegnyomor enyhítésére" alkalmas intézményeket.
A javaslatot követő vita építkezést jó darabig nem eredményezett ugyan, 1905 júniusában azonban megszületett az új szegényügyi szabályrendelet, amely az önhibájukon kívül nyomorgók támogatásának céljaként nemcsak a puszta létfenntartást, hanem gyermekeik taníttatását, valamint a művelődést is megjelölte. Ez a rendelet ugyanakkor a pénzbeli támogatás kereteit a lehető legszűkebbre igyekezett szabni, és - ma valószínűleg így mondanánk - segély helyett munkát kívánt ajánlani a rászorulóknak.
A Népház végül nem a Józsefvárosban, hanem Külső-Lipótvárosban valósult meg, s nem is a millenniumi alapból, hanem a Bárczy-féle beruházási kölcsönprogram pénzéből építették fel. S habár nem volt olyan pompás, mint a pár saroknyira tőle a következő évben átadott, az ágybérlést visszaszorítani hivatott Aréna úti Népszálló - amaz immár magyaros szecessziós díszeitől megfosztva, de továbbra is szállóként szolgálja a hajléktalanokat -, a Népházat tervező Orth Ambrus és Somló Emil, no meg a frízeket elkészítő Maróti Géza remek munkát végzett.
Igazán nem rajtuk múlt, hogy a foglalkoztató műhely csillaga alig néhány év alatt leáldozott. Előbb a világháború csavarta takaréklángra a munkanélküliséget, aztán meg a recesszió tette lehetetlenné, hogy zacskóragasztással, diótöréssel és kőzúzással elegendő munkahelyet lehessen teremteni a rászorulók megsegítésére. A ház megmaradt munkásszállásnak és népkonyhának, hogy aztán az ötvenes évekre teljes egészében a szakképzés szolgálatába álljon. A Munkaerő-tartalékok Hivatala szervezte itt meg 26. számú intézetét és iparitanuló-otthonát, ahonnan a Hajógyári-szigeti tanulóműhelybe jártak szakoktatásra a fiatalok. Az iskolává válás talán egyetlen vesztese a könyvtár lett: előbb a napfényes II. emeleti teremsorból költöztették le a földszintre, majd pár évre rá végleg el kellett hagynia a hajdani Népházat.
