Akit szerettek, annak álma

tejüveg, mögötte minden fény

inkább csak sejlés, hogy élnie

kell. Elmotoszkál benne

az idő, neszez, hogy meg kell

tölteni. Ha megleli, csak közös

vágy, bolyhos takaró, szöszöl, úgy

melegít, hogy eltakarja a lényeget.

Akit szerettek, annak terhe, hogy

arcát üresen viseli. Akire néz,

mintha délutáni álmából keltené, mindig

kávét kér előbb. Járnak kezéhez a tárgyak -

hogy él, még csak meg se figyeli.

Akit szerettek, mintha mindig

zokniban lenne. Ágyában

éveket tölt. Ha villanykörtét

csavar, meggyullad a lámpa.

Ha a nyakát csavarja, fáj.

G. István László

(1972) Zelk Zoltán-díjas.

Legutóbbi könyve Homokfúga címmel 2008-ban jelent meg a Palatinusnál.