Mivel a főnök asszonyt évek óta ismerem, előbb a nagyfőnököt kell szemrevételeznem, vele lesz ugyanis problémám, mert a biztonsági osztályon vagyunk, abból az alkalomból, hogy közel hétévi munkaviszonyomat a cég rendes felmondással megszüntette. (Indokolás nincs.)

A nagyfőnök udvarias, kortalan, őszülő hajszálaiból sem lehet megsaccolni évei számát, harmincöttől ötvenig bárhol lehet a skálán, s megkérdezi, hogy melyik keresztnevemet használom (ugyanis kettő van). Aztán belevág.

- Hát kedves Attila, azért vagyunk most itt, mert Ön a felmondás átvétele utáni napon betegségére hivatkozva nem jelent meg a cégünknél leszámolni. Nem kétlem, hogy valóban beteg volt, de mivel ilyen hirtelen betegedett meg egyik napról a másikra, a kollégák kiürítették és lepecsételték az Ön által használt szekrényeket.

Övön aluli mondat, kicsit bele is sápadtam, egy hónapja sincs, hogy a munkásbusz hajnalban fűtetlenül érkezett, és a mínusz tízfokos háromnegyed órát nem bírta ki megfázás nélkül a derekam. Erre tettem rá egy lapáttal, amikor berendeltek a pihenőnapomon a felmondás átvételére, az én kocsim se volt melegebb, amikor reggel elindultam. Két hétig feküdtem szinte mozdulatlanul, mire valahogy ismét járóképes lettem. Hogy tudnám én ezt elmagyarázni egy szikár, kisportolt embernek, akinek a szabadidejében nem az éjszakai műszakokat kell kipihenni, és telik a fizetéséből masszázsra, uszodára, teniszre, vagy bármi másra, hiszen már a biliárd is sport... Inkább hallgatok, és leveszem a kabátomat, mert kezd melegem lenni...

- Itt vannak ezekben a dobozokban az Ön szekrényeiben talált holmik - mondja a nagyfőnök, és kinyitja a dobozokat. - Kérdezném a főnökét - fordul a hölgy felé - hogy ez a kolléga fog-e még itt a cégnél dolgozni valaha?

- Nem, biztos, hogy nem - válaszolja a (volt) főnök asszonyom, lesütött szemmel.

- Mert ha továbbra is itt dolgozna, e nagy tömegű holmi miatt szabálysértési eljárást kéne indítanom - mondja az úr - így viszont csak némi magyarázatot kérek, és utána kiválogathatja, mik azok, amik a személyi kartonján szerepelnek, és le kell adnia.

Kicsit értetlenkedem, persze magamban, miféle szabálysértésről beszél ez az ember, hiszen ami itt van az asztalon, egy többszörös biztonsági gyűrűvel védett területen volt, ahonnan még WC-re is repülőtereken látható biztonsági kapukon lehet kijutni, a köpenyzseb sarkában elbúvó egyforintos is bejelez, jöhet a személyi motozás, kézi elektronikával, innen kivinni még a törött bokába épített platinacsavart is csak engedéllyel lehet...

Nézem a dobozokat, hát ez így egyben valóban soknak tűnik. Aztán belegondolok, hogy hét év alatt hány munkahelyen, hányféle szerszámmal kellett dolgoznom, meg az időközben eltávozott kollégáktól miket örököltem, "jó lesz ez még neked" jelszóval, és csökkenni vélem a lelkiismeret-furdalásomat. Pár perc múlva felfedezek soha nem használt, "tartalék" cuccokat, és abban a pillanatban, mint villám a fába, belém csap a felismerés: itt se voltam képes úrrá lenni a gyűjtögető fóbiámon, pedig azt hittem, hogy harminc-negyven év távlata legalább e szigorú munkahelyen szünetelteti ezt a betegséget.

Mert ez egy szolid, nem ön- és közveszélyes betegség, (talán laza elmebaj,) ami nélkül vélhetően nem maradtak volna meg az emberi történelem korábbi emlékei. Gyűjtőszenvedély - így aposztrofálják most a pszichiáterek, akik a mai modern korszakban már a játékgép-számítógép és egyéb függőségek tekintetében is vizsgálódnak.

Én, sajnos, régimódi vagyok, és nem örököltem, hanem szereztem ezt a betegséget, ifjúkoromban, olyan környezetben, ahol az embernek nem lehetett személyes tulajdona, holmija.

Ilyenkor torzul a személyiség, és bármennyire is változnak később a körülmények, a gyűjtőszenvedély - mint betegség - megmarad.

Most el kéne magyaráznom egy vadidegen embernek, hogy milyen volt az életem negyven évvel ezelőtt? Hogy mit jelentett nekem akkor egy cseppnyi magántulajdon, amit vélhetően egyedül birtokolt az ember?

El kéne mondanom, hogy azóta - sokszor a családi büdzsé terhére - könyveket, bélyegeket, szerszámokat, fényképezőgépeket, ásványokat és számtalan más, kacatnak minősülő holmikat gyűjtögettem és gyűjtögetek mind a mai napig, eszelős módjára vásárolom a hatvankettedik csavarhúzómat, mert tablettákkal nem gyógyítható ez a betegség?

Inkább hallgattam, és végigtibláboltam a multicégeknél leszámolók sokállomásos Canossa-járását. Mielőtt az ajtó a tortúra végén becsukódott, szétnéztem még, búcsúzóul. A művízeséses növénykompozíciókkal és paravánokkal több funkcióra szétosztott, hatalmas teremben vagy ötven szempár bűvölte a monitorokat, a vízesések csobogását elnyomta a számítógépek ventilátorainak surrogó zaja, a mozdulatlanul figyelő fejek sajátos Csipkerózsika-atmoszférába vonták a meredten ülő embereket. Hirtelen megsajnáltam őket.

Ők is fóbiások, vagy rövidesen azok lesznek, csak még nem tudnak róla...