Útjainkra eleve távozni születünk,

érkezni sosem?

Tűnt el, veszett messze hová az ifjúság

kérdező, állati némasága, szemérme, szenvedélye,

kezdettől bátor, kezdettől való szépsége

sugárzó fiúknak, nimfa- és najád-leányzóknak...

Tengerpart fehér, forró homokja felé futó párok

s mint a hullámokban: őbennük is önkívület,

rajongás, pusztíthatatlan, reményes íriszfények!

Valaha minden virág volt, mostanra csak egykori

sziromrajzolatuk préselődik jégkori kőlapok közé...

*

Ó, hány földrajzóra, hány ösvény s mély fasor,

hány sziget, szírt, hány szerelem, mennyi tánc

változott át vad, maszkos karneválból, máglyás

Szentivánéjszakából szakadékos kőbányává,

Kálváriává?! Ugyan minek adatott idő is

ama régi, meghitt, rejtélyes helyekhez!?

Idők sebes multával, torzultában az emlékezetnek

s testükön tele sebbel:

most, hogy a lélek válni készül a világtól,

ó, most még mind egy padon ülnek a vének egy percet

és beszélgetve felejtik az egészet... Felednek mit?

A soha meg nem tett utakat s velük a megtett semmit...

Emlékeinek zarándoka az ember?

Jelen időnk csak képzelet?

 

Dobai Péter (1944)

a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjének kitüntetettje. Legutóbbi kötete Emlékek jövőidőben címmel 2008-ban jelent meg az Orpheusznál.