Tandori Dezső: Két és fél töredék Hamletnek

A Töredék Hamletnek 1968-ban jelent meg, hamar kultuszkönyv lett, majd valamivel később a kritikai közmegegyezés ehhez a könyvhöz kötötte azt a líratörténeti fordulatot, amelyből a jelenkor irodalma eredezteti magát. Csakhogy Tandori - ő maga nem győzi hangsúlyozni - eltávolodott saját kezdeteitől. Bár azt nem mondhatni, hogy hátat fordított volna neki. Sőt mivel a költészeti fordulatnak, amelyet elindított, egyik újdonsága éppen az volt, hogy a mű gyakran utalt önmagára, saját szövegszerűségére, nyelvi létrejöttére, nem meglepő, hogy Tandori időről időre visszatér saját verseihez. Annál is kevésbé az, hiszen, mint azt sokszor megírta, első kötetének eredetileg az Egyetlen címet szánta, amelyet a kiadó kívánságára kellett megváltoztatnia. Egyetlen kezdetéhez tér vissza, de mindig azért, hogy újraértelmezze. 1995-ben is kiadta már a Töredéket, és visszatekintő utószavában elhatárolta magát az úgynevezett nyelvköltészettől, amelynek a kritika szerint épp ez a kötet volt hazai elindítója. Azután 1999-ben újból megjelentette, újabb utószóval, amelyben azt írta, hogy "Nem a nyelv, hanem a meglét lehetőségei kerültek kérdőjelek közé nálam." Azaz, némi leegyszerűsítéssel, a másik oldalról, a személyes létezés felől közelíti meg a problémát, nem kis zavart keltve ezzel az irodalomban.

A mostani, negyedik kiadásban ennek megfelelően megkettőzte a Töredéket, azaz a páros oldalakon az eredeti verseket közli, velük szemben a páratlan oldalon pedig a versekhez fűzött mai kommentárokat. Vagyis nem javított korai versein, mint oly sok költő teszi, nem olyasféle életrajzi-filológiai megjegyzéseket fűz hozzájuk, mint Szabó Lőrinc a Vers és valóságban, hanem létrehozta a kötet negyven évvel későbbi változatát, amelynek státusa elbizonytalanítja (létezik-e a második Töredék önmagában, függetlenül az eredetitől?), sőt, elbizonytalanítja az eredeti státusát is (létezik most már az 1968-as kötet önmagában?). A kettőt pedig öszszefogja a fél Töredék, a kötet végén a sorrendben immár harmadik utószó.

Az új versek némelyike stílusgyakorlat, Tandori korábbi hangját imitálja. Van, amikor egy motívumot ragad ki és transzponál mai hangjára. Máskor az eredeti vers keletkezéséről beszél, vagy új értelmezést kínál. Mindenekelőtt azonban leszámol akkori költészetfelfogásával: önironikusan kimutatja a Pilinszky-hatást, felhívja a figyelmet a "szenvelgő" sorokra. "Zsengénél többnek, jaj, nem tekinthető ez se", írja a Szobor című versről, "Szerencsésen túlestünk ezen, kínos cikluson", értékeli a kötet Kert című ciklusát, a Koan II.-ről egyenesen azt írja, "Rossz ízlésre vall, ha valaki az ilyet szereti". (Gondolom, sokan megrekedtünk ennél a rossz ízlésnél.) Tandori látszólag kultuszrombolást végez, miközben megmenti a kultusz tárgyát, hiszen sorról sorra újraközli. S miközben megmenti, átalakítja. Az Egyetlenből tehát két és fél lett, de a Töredékből nem csinált egészet.

Hogy aztán az egész dolgot váratlan slusszpoénnal zárja: miután negyven év távlatából megkettőzte a Töredéket, az utószóban kijelenti: "Saját munkásságomra nincs rálátásom most". Úgy, ahogy van, felszámolja a kötetet. Összhangban azzal a létstratégiával, amit Az egzisztencialista abszolútum című versében megfogalmaz: "Kívülmaradni! - / Kívül is". És úgy, ahogy a Kerítés című vers párjában, A Sportkórház kerítésében írja: elment a kórházba, ahol született, a kerítésén átpréselte magát az utcára, "így másodszor is megszülettem". Ezt a mutatványt hajtja végre ez a káprázatosan szellemes kötet: a régi versek közein átpréselődve a költő újra megszülte önmagát.

Kláris/Q.E.D., 230 oldal, 2800 forint