1. Búcsúzene Hétfő volt, de átcsusszantunk már a keddbe is tán, mindenesetre ifjú barátommal későre jártunk, baktattunk. Nem baj az, egyikőnk sem kelő ember, ébrednünk adatik, és meglehetősen későn tesszük ezt, különösen én, aki mégiscsak barátom atyja lehetnék, fáradtasabb már szervezetem, kell néki a napi hét-nyolc óra pihenő.

Hol vannak azok a daliás idők, amikor hajnalba futó mulatság után alvás nélkül kaptam magam össze, ereszkedtem a metró mélyébe alá, hogy reggel héttől déli kettőig gond nélkül tartsak meg aztán hat-hét tanórát, kemény feleltetéssel, röpdolgozatok beiktatásával, nagy ívű előadások fölvezetésével.

Most már csak az éjszakázás megy, az is hébe-korba és úgy-ahogy.

Mindenesetre az bökkenő, hogy Újlipótváros nem épp a kocsmák hona. Legalábbis olyannyira semmiképpen, mint amennyire Erzsébetváros, Józsefváros vagy a tizenegyedik kerület az. Éjfél után már nehezen lelni nyitott helyre, ki kell kutyagolni a körútig leginkább. Vagy, ha szerencséje van, még elér ide az ember, ahová aznap este mi is elértünk

Otthonos vagyok, vagyis hát voltam itt, szeretettel fogadnak már jó ideje, ismerem is a vendégek zömét, ifjak járnak ide jobbadán, elegyes nép, elvoltam itt már régóta jól.

Rögtön láttam, most is van pár ismerős, mindenekelőtt, muzsikus barátom mindenek előtt, aki harsányan fogadott. Jóban vagyunk már ideje, kedvelem őt, nemcsak mert nagyszerű zenész, de kedves, cimbora is, jó humora van, vidám fickó, akinek vidámsága az életviselt férfiember egészséges szomorúságába van beleágyazva mindig.

Azt persze kezdettől tudtam, hogy muzsikus barátom baloldalinak nem nevezhető, számomra igen idegen, agresszív és előítéletes vélekedések, megjegyzések is el-elhagyják néha száját. De ilyenkor csak
annyit kellett mondani: "Ezt most hagyd abba bátran!" És meglapogattuk egymást, és egyéb dolgokról kezdtünk inkább diskurálni. Meg hát összekötött minket a muzsika. Voltunk koncertjein is már, utoljára a H-moll misében hallgattuk működni őt, szépen harsogta, hibátlanul, fényesen. Ez volt nékem az ő búcsúzenéje.

Nem tudhattam akkor ezt, akkor még azt éreztem, érezni reméltem, érezni szerettem volna, hogy a muzsika mégiscsak nemesíti a lelket, és a bántó megjegyzések nem mélyből fakadnak, csak felszíni kis piszkok azok, melyeket mindig és könnyen lemoshat majd a tisztító zene.

Örömmel üdvözöltük most is egymást, azon a hétfői éjen tehát, én rögtön mellé is zöttyentem, míg barátom a pulthoz lépett, megérdemelt pohárka sörünket kikérni. Nem is tudom már, hogyan terelődött a szó oda, ahova, talán, mert az a nap erről szólt, a falusi gyilokról.

Muzsikus barátom megvonta vállát: "Rosszkor volt rossz helyen..." Én mondtam, azért ez mégse vicc... Egy ötéves gyereket lőttek agyon... Csak, mert cigánynak bírt születni... "Rosszkor volt rossz helyen" - ismételte a zenész.

Erre már barátom félbeszakította a letelepedést, kezében a két pohárral, állva kérdezte, emelt hangon: "Te komolyan beszélsz?"

Ekkor odalépett a hely gazdasszonya is, mosolygós, szőke asszony, bölcsésznek készülő ábrándos kislány kedves anyja; a törzsvendégek, barátom is úgy szólítják: anya. "Jól mondja, bizony! Rosszkor volt rossz helyen." - mondta keményen, ércesen, kicsit nevetve, ő is.

Még egyszer elismételtettük velük a gyermekgyilokra kidolgozott szentenciát, aztán fölálltam, Marci le se ült, később gondoltam, jó, jó az is, hogy ilyesmit meg se kell beszélnünk, fizettünk, és érintetlen sörünket örökre hátrahagyva ballagtunk ki a körút felé.

2. Kreutzer-szonáta Idősebb hölgy baktat, botozik a Pozsonyi úton, a körút felől, kifele. (Vagy befele?) A könyvesbolt, Éva előtt megáll, botját rám szegezi merőn. Mondja, nem akar zavarni, elnézést, csak egy apróságot mesélne el. Hallgatom, persze.

"Tudja, én negyvennégy egy részét a Pozsonyi huszonnégyben vészeltem át. Aztán az apácák mentettek. Vidéki vagyok. Engem idehoztak, pár hetet itt voltam, idegenben, rokonnál. Kijárási tilalom volt. És lakott, vagyis hát volt a házban, a harmadikon egy zongorista fiú, főiskolás. És szemben, a huszonhétben volt egy lány, hegedűs, szintén a harmadikon, szintén főiskolás. És együtt készültek valami kamaravizsgára. És amikor kijárási tilalom volt, akkor kitárták az ablakot, és úgy gyakoroltak. A Kreutzer-szonátát gyakorolták leginkább, át, keresztül a Pozsonyin. Gyerek voltam. Belém vésődött az a zene. Azóta fontos nekem. A Kreutzer-szonáta. Maga tudja. És a Pozsonyi út. A zene az utcán. Beethoven az utcán. A házak között. A falakban. Azért szeretek itt lakni. Mert az a Kreutzer-szonáta benne van a Pozsonyi útban. A házfalakban. Tudom. Ezért szeretek itt élni, csak ezért... No isten áldja!"

És baktatott a hölgy tovább, ő is, kifele.

3. Gesz-dúr impromptu "Halló! Én vagyok! Fölmennék egy kicsit muzsikálni!"

Mert az ismeretlen hölgy tévedett, Újlipótvárosban ezt is lehet, még lehet.

Kiszállok a liftből, elgangozok az ajtóig, amely nyílik is már, hogy odaérek. Benn, a tágas vagy egykor tágas saroklakásban a szokott állapotok: minden van mindenütt mindenen.

Persze mindenekelőtt könyv, könyv a leszakadozó polcokon, ódon állványokon, billegő asztalokon, a kopott parketten könyv és könyv, mindenütt, tegnap, tegnapelőtt, húsz éve, száz éve megjelent, jobbadán viseltes könyvek százai, ezrei. A falnál avítt üveges szekrényekben, vitrinekben ezernyi mütyür, porcelán, ezüst, csetresz, emlék, maradt darab, kiskanál, kiscsésze, kistányér, kiskés, kisbaba, kismackó, kiselefánt, kiskép, fene tudja még, kismi. A falakon lévő sötét tónusú képekről méltóságteljes ősök tekintenek alá. Nem meghaltak, hanem megölték őket, őket is, ahogy az természetes ezen a tájon. Egy nagy, plafonig érő polcon kották sorakoznak, több száz, több ezer is tán, de ép nincsen köztük egy se, mind lapjaira esett, szakadt, morzsás, sárgult, sűrű, áthatolhatatlan salátahegy az egész.

Ahogy lekabátozok, a háziasszony, az állami bábok örökös társa már teszi is föl a kávét. Embere, az öreg korrepetitor pedig odalép a kottapolchoz, és egyetlen mozdulattal kihúz egy sárgás, rongyos, gyűrött kottalapot. "Ma akkor ezt." Leül a zongorához, fölsimítgatja a lapokat, és már kezdi is a kilencvenes Gesz-dúr Schubert-impromptut, ezt a nyugodt, méltóságteljes, hömpölygő muzsikát. Ülök mellette, lapozok, hallgatom, nézem, ahogy göcsörtös ujjaival, elmerülve, dudorászva, dünnyögve zenél, zenél, gyönyörűen zenél, belezenél ebbe az ocsmány, ordas világba, vagyis hát inkább éppen, hogy abból el-el, messzire elzenél.