1.

Állt a létra tetején, dobozokat pakolt a legfelső polcra.

Játékok, füzetek, ruhák, kacatok dobozokba elpakolva,

Egy egész kinőtt gyerekkor belefért azokba a dobozokba.

Állt a létra tetején, lemászott újabb dobozokért,

A dobozokba egy egész kinőtt gyerekkor belefért.

Ahogy rakta a polcra, és mindegyikbe sorban belenézett,

Megperzselődve zsugorodtak semmivé az évek.

Mellkasában tompa nyomást, és feljebb, torok tájt,

Hiába tagadná, észlelt valami szorítást.

Ettől az egész váratlanul annyira nehéz lett,

Hogy megrendült ott fenn, vagy alatta a létra,

És amit a kezében tartott, szétesett darabokra.

2.

Máshol, egy másik szekrény legfelső polcán, más dobozokban,

Bár soha nem nézte meg, lehet, hogy az övé is ott van.

Soha nem akarta látni, nem kellett belőlük semmi,

Soha nem akart azokból a dobozokból semmit elővenni.

Úgy indult el, hátrahagyva mindent, mintha menekülne,

Azt képzelte, kapkodva menti, ha van mit, magát.

Ne hajlítsa vissza, ne emlékeztesse semmi, mindent elhajigált.

Nem mindent, egy gyerekkori rajzát, tűzben álló alak,

Hogy emlékeztesse, hogy nem akar emlékezni, zsebre gyűrte.

Valaki elpakolt utána is, de mintha tudatos feledés-köd

Fedte volna el a részleteket, többé nem gondolt az egész ügyre.

Így aztán ez sem jutott eszébe sem akkor, sem később.

3.

Ott a létra tetején legkevésbé: egészen odáig azt hihette,

Hogy akkor, és azután, megőrzött valami egyívű vonalat.

Persze nem hitt semmit, hiszen nem emlékezett semmire,

Nem nyúltak utána a rajz hideg lángnyelvei se,

Meg se nézte soha, nehogy emlékeztesse az a lap,

Véletlenül se került elő, soha nem kellett elővennie.

Nem tudja, történések között létezik-e ilyen kapcsolat,

De tudja, hogy végképp nem magyarázat a későbbiekre,

Ezért amíg nem talál mást, elfogadja feltételezésnek.

Amiről azonban azt hitte, hogy eltemette végleg,

Önmagát folytatva mégiscsak feléledt.

 

Ferencz Győző (1954), Artisjus irodalmi nagydíjas.

Legutóbbi könyve Radnóti Miklós élete és műve címmel 2005-ben jelent meg az Osirisnál.

 

korrupt

van abban valami fönséges butaság ha életkedved lassan elengedve hat évtized után kezded

kaparászni a fogalmakat és még legtöbbjét most is alig-alig érted mivel nincs bennük biztos

visszacsatolható menedéked szűk idő-alagutadban hiába kutakodsz utána tétova az emlékek

futása s a törékeny összefüggéseket kivetik magukból a már túlhaladott zónák az egyetemes

szegénységből legfeljebb néha szól át egy-két periferikus vigyorgó rokon kik kacsát szereztek

vagy használt bicikli alkatrészt a töppedt romokon s nyugati rágógumiért súgott idiótaságokat

az osztály túlsó padjából pár ügyes valaki ezekből a hevenyészett élményekből aztán a próféta

se bontja ki az örök romlást mivel kevés benne a matéria s ott a szilvafás végeken megszoktad

az embernek csak akkor kell inalnia ha korpusz támad vagy felbőgnek a természet zabolátlan

erői különben egyetlen dolgod a kacskaringós sorokba beletörni és gúzsba kötve táncoltatni

meg a magánzó leleményt ezekben elég gyakran voltam mozgékony legény míg csak finoman

le nem csitította a kamaszt a biológia s mire körbenéztél már a gyereknek kellett sírnia tejért

s a száradó pelenkák hiába szálltak a zsugorodott kékbe egy az egyben pörgetted a fillért némi

egyszerű ebédre és rögeszmésen hitted mindenki így csinálja kopottas műanyag szatyrot vesz

óvatosan bevásárol vacsorára netán rámered a kormosra füstölt szalonnára úgy élvezkedik

ma már nehezen appercipiálom az elejit de mintha a kozmikus tolvajlásba rögtön belépnének

a pártok no milyen marhaságot kiabálok rozoga életem nagy részében az az egy s bár annak

nyomasztó súlyát kikerülte hol a bohémság hol a szerelem hol az ezoterikus líra káprázata lett

bamba homlokukon fölülírva valahogy mindig odakacskaringóztak a közéleti bűzök a recsegő

karosszékekhez vissza honnan röpködtek a riadt imperatívuszok nézted a szerencsétlent láttad

hogy nincsen ott de akaratosan nyomja rád a leckét közben csöpög róla az ideológiai festék

mire megbocsát olykor kizavart máskor koccintott egyet csak nyugisan óvjuk a hazát - nahát

én marha azt hittem ezzel vége olcsó dicséreteket legelészve behajóztam a bölcs férfikorba

nem igyekeztem nagyon a zsíros torba melyen egyre idétlenebbek vigyorogtak valami képzelt

győzelem felett vonulni kezdtek a nyiszlettek mint a fekete sereg s mire észbe kaptál mohó

rágcsálóként orrukat emelgetve szagolgatták a bizniszt és duzzadt a zsebük hogy alig jött ki

a fing is ha magukat telezabálva elindultak a pártoknak gőzölt szaunákba mígnem köröttük

sokasodni kezdtek a selymes kozmetikumokba pácolt olcsó női testek ezek a cédulás lelencek

beszólva a virtuális nagypolitikába melynek a szajré az egyetlen ára a szicíliai és a volt nagy

testvér klánjai között félúton s már röpködtek is kreolra égetve a párnás légbuszon távoli

pálmaerdőkbe s áfrikába a szegénynek legfeljebb a káröröm jutott hogy a barom ott hetekig

a kutyahúst zabálta s hazafordulva a népfönséggel megterhelt otthonába hónapokig hányta

a beefsteaket de nem volt már az a politikai kisgyerek hogy bekebelezze a vereséget duzzadt

szemgolyókon feszül naponta benne a pocokgyűjtő érdek és felhevült dobogókról ordibálja

ma ezt másnap a fordítottját s míg szavaik híg magyarok agyvelejét rontják bennük már kész

a következő választási stratégia s ha nem lennének lelkedben finom felületek várnád nagyon

jöjjön már a pártosodásra az úr ítéletének cunamija persze ez is intézményes keretek nélkül

mivel hókuszpókuszoktól az ég se kékül s az egykori társas lendületekből rezignáltan kikopva

szemérmesen és lopva a magány kertjébe eloldalogsz ott nincsenek pártok tolvajok és a füvek

meg a lombok zöldjét sem lovagolják zöldek kik éppúgy kaszálnák a flórát mihelyt hatalomra

törnek mint körkörösen mindezek szemfényvesztő klánokról és zavart korunkról líraian ennyit

emberek de győzzétek gonoszok árját máig legszebb közhely: csak a szegény szereti hazáját

 

Aczél Géza (1947) József Attila-díjas.

Legutóbbi kötetét (vissza)galopp címmel 2007-ben adta közre a Jelenkornál.