Szilágyi Zsófia: A továbbélő Móricz

Márpedig a kettőt értő kézzel szét kell szálazni, így kényelmes sémáktól, rögzült olvasatoktól szabadulhatunk, illetve háttérbe szorult, mellőzött művek felé fordulhat figyelmünk. A klasszikusok radikális újraolvasása a legfontosabb fejlemény az elmúlt évek irodalmi életében - most ez a "program" jelentős teljesítménnyel gazdagodott egy jófajta szenvedéllyel megírt, izgalmas tanulmánykötetben.

Nem kezdhetem másképp én sem a kötet szemléjét: Móricz a legszemélyesebben "saját íróm", minthogy anyai nagyanyám, Nyilas Julianna révén oldalági rokona vagyok, továbbá - megőrzött gyerekkori lista tanúsítja - az áttetsző szoknyájú Jelizaveta Csendes Donja mellett a Forr a bor volt első erotikus olvasmányom, mint ahogy azután az Erdély olvasása is Báthory Anna-szerelemben telt. Tanulmányaiban Szilágyi Zsófia ugyancsak előtérbe állítja az erosz szerzőjét, a folyamatosan föltáruló, de csupán kis töredékében publikált naplók, levelek, jegyzetlapok hatalmas tömegét vizsgálva.

Móricz szüntelen és lenyűgöző kísérletezése az elégtelennek érzett kifejezésmódokkal, nyelvi formákkal ma már egyszerre szemlélhető egy nyilvánosan épülő és egy kényszerűen titkos, "második" életmű egybevetésében. Formaművészet, nyelvi virtuozitás, tabutémák feszegetése - nem e fogalmak mentén szoktuk Móriczot jellemezni, holott ő igyekezett a legdinamikusabban fölszabadítani mindazokat az elfojtásokat, amelyeket Csáth, Kosztolányi s ő maga is jórészt munkássága önnön szubkultúrájába volt kénytelen szorítani.

Szilágyi Zsófiának - és a kötetben példásan megidézett kollégák sorának - bizony nagyon sok megkövesedett rárakódás alól kell előfejtenie egy új Móricz-képet. A népi fáklyavivő szerepének vulgaritásaitól éppúgy meg kell szabadítani, mint a vele szemben elmarasztalt vagy az újabban vele szemben "futtatott" modern polgári irodalom hamis mérlegeléseitől. Ebben a hol vésővel, kalapáccsal, hol finom régészkellékekkel végzendő munkában nagy segítség az összehasonlító elemzés módszere. Napjaink epikáját olvasva óhatatlanul máshogy látunk Móriczra, az újabb olvasói tapasztalatok korábban rejtett tradíciókra mutatnak rá, miközben napjaink írói közül mind többeknél bizonyul Móricz nélkülözhetetlennek a művészi önszemlélet kialakításában. Szilágyi ezt a tükröződést vizsgálja Grecsó Krisztián, Tar Sándor, Nádas Péter, Háy János és Oravecz Imre műveiben. A leggyümölcsözőbb vállalkozás kétségtelenül Háy és Oravecz törekvéseinek egybevetése az újraértett Móricz-hagyománnyal. Az Ondrok gödrének elemzése például, amelyben - hadd idézzek most e hasábokon megjelent egykori kritikámból - "az író (...) saját el- és kivándorlásainak, illetve Szajlára mint rekonstruálható örökségre való visszatalálásának genezisét vizsgálja", új fénybe vonja A boldog ember vagy az Életem regénye olvasmányélményét.

Szilágyi Zsófia könyvében sorra nyílnak az átjárók műfajhatárokon, az (ön)életrajz és fikció köztes terein, ahol napjaink prózájában és Móricz örök újrakezdéseiben egyaránt a legelevenebb átrendeződés zajlik. Az unos-untalan föltett kérdésre pedig - vajon a művek alakítják-e a kánonokat, vagy a szakemberek gyártják azokat? - a kötet egésze a válasz: szövegek és olvasatok, elfogultságok és fölfedezések kölcsönhatása alakítja azt, amit irodalomnak nevezünk.

Kalligram, 350 oldal, 2800 forint