Vettem a sajtosnál sajtot, és az üvegesnél egy csatos palackocskát, melyre Svejk, a derék katona volt rávignettázva.

- Le kellene fordítani újból. Mert a Réz fordítása nagyszerű, de a Réz nem ismerte a húszas évek prágai szlengjét. Ő csak az irodalmi cseh nyelvet ismerte. A Karikás az tudott korabeli prágai csehül, de ő oroszból fordította a könyvet. Le kellene fordítani rendesen, nagyon le kellene.

Közben megéheztünk.

Igen sokat kellett kutyagolnunk, míg megtaláltuk a boldogult koronázóváros tán legszakadtabb egységét. A rendelést követő harmadik percben hozzák neki a resztelt májat, nekem az obligát szlovák (vagy cseh) csemegét, amit soha ki nem hagyok, ha erre sodor a sors szeszélye, zaftos húst knédlivel és párolt káposztával, vepřové pečene, knedlikem a zelím... Már kimondani is jó.

Falatozás közben Pali átmutatott a túlsó asztalhoz:

- Az ott a Szlovák Tudományos Akadémia elnöke. A másik kettő is akadémikus. Az elnök biológus. Nagyon okos faszi. Tud vagy tizenhat nyelvet. Itt járt egy magyar akadémikus, valami konferencián, a marhája nekilátott méltatlankodni, miért szlovákul és angolul folyik a diskurzus, amikor ez egy ősi háromnyelvű város. Na erre ez a pasas fölállt, és azt mondta, hogy őtőle nyugodtan beszélhet a kolléga magyarul is, szlovákul is, németül is, vagy akár franciául, olaszul, spanyolul, katalánul, csehül, oroszul, semmi baj, mert ő azt mind megérti, de ha kínaiul akarna a kolléga előadni, abból sem fakadna baj, ő azt a nyelvet is meglehetősen bírja.

Jóllaktunk, és mentünk tovább.

Átvágtunk a belvároson megint. Meg-megpihenve közben, persze. Végigsétáltunk a Hviezdoslavovo námestién, megnéztük a Kossuth-szobor helyét, leereszkedtünk a nagy hangversenyterem, a Reduta alatt lévő sörözőbe, ahol előző este is időztünk, igen kellemesen, és utunk közben megpihenünk az Aladinban is, a Csarnok hátsó bejárata mellett. Megtudom tőle, ez volt az Új Szó-sok törzshelye egykor.

Közben szó esett Esterházy Jánosról, aki a deportálásokat nem, de a zsidótörvényeket csak-csak megszavazta lelkesen; Capekről, aki A grófnőcske c. írásában emlékezik meg Esterházy Alízról, otthon majd ki kell keresni; beszélt Rákos Péterről, aki kassai volt, Prágában végzett, később ott lett a magyar tanszék vezetője, és nagyszerű tanulmányt írt a nemzeti előítéletekről, okvetlenül el kell majd olvasni azt is. Aztán Ehrenburgról mesélt, aki már 1921-ben megírta a sztálinizmust, majd a mai oroszokról, Szorokinról, Ulickajáról.

Miközben hallgattam, az villant eszembe, hogy elfogytak a tanítóim, azok, akiktől még kérdezhetek, tegnap még itt voltak, sokan, föl lehetett őket hívni, lehetett kérdezni tőlük, és most, tessék, ő van, meg még otthon egy-kettő talán.

Kiértünk a koronázótemplomhoz, ami persze, mint legtöbbször, most is zárva volt. Megtekintettük a mellette lévő zsidó emlékkövet, majd átbújtunk az új híd fője alatt, és kezdünk fölfele kaptatni a Vár alján, ott, hol a zsidó negyed volt egykoron, míg a lakókat és a házakat el nem takarították innen, innen is. Nem sokat megyünk.

Cafe u certa - tudatta a cégtábla a sarkon lévő intézmény ajtaja felett. Ördögkáfé. Nekünk való hely lesz. Ő fordította rögtön az ajtóra biggyesztett szlovák nyelvű kiírást is: "Utolsó töltőállomás a vár előtt."

Kellemes hely, ketten vagyunk. Mikor a szlovák pincér meghallja, hogy magyarul beszélünk, feltűnően készséges, mondhatni.

Két napig harsánykodott nyelvünkön Pali, mely nyelven e városban már nem sokan értenek, de mely nyelvet mindenki felismer azonnal. Éjszaka fiatalokkal zsúfolt kocsmában, boltban, trolin hökkentően sok baráti gesztus jelzett a magyar nyelv hallatán: meghívás, hátbaveregetés, kézfogás. Mintha a szlovákság zöme demonstrálni akarná így is, hogy a magyar és a szlovák politikusok nacionalizmusához nincsen köze semmi.

Szólt a telefon megint. Andris volt az, a fia. Együtt élnek, ketten, már csak ketten. Megbeszélték, hogy szombaton átmennek Rajkára, Nagy József vendéglőjébe, a Lokomotívba harcsát enni.

Rajkáról mesélt aztán. Clementis foggal-körömmel harcolt Párizsban érte, de Rajkát nem kapta meg. Viszont őt kivégezték ötvenkettőben. De Rajkát most meg a szlovákok simán megvették, elköltöztek a határőrök, vámosok, ott maradt a rengeteg üres ház, lakás, a pozsonyiak vígan járnak be onnan.

- A kocsmában árulják a vonatjegyet - közölte elégedetten - De mi, nyugdíjasok, csak gyulajeggyel utazunk, hö-hö.

Menni kellett, indult lassan a vonatom. Elkísért az állomásig. De az indulást nem várta meg, az állomás épülete előtt elköszönt:

- Te, ez a hriato, ez valami kurva jó. Nem szoktam már a belvárosba járni, de ezért holnap is bejövök. Na szevasz! Gyere máskor is! Egészségedre iszom majd a holnapit. Szevasz.

Kezet fogtunk, aztán ruganyos léptekkel már ment is.

Ment tovább, előre, a győzelem országútján, ahogy ő mondani szokta.

Hirtelen megállt, megfordult, ujját fölemelte, úgy ordította, mint Vodicka árkász Királyhidán, amikor megbeszélték Svejkkel, hogy találkoznak a háború után a Kehelyben hatkor vagy fél hétkor, de inkább mégis hatkor.

- A kassza mellett, balra van egy büfé, ott kapsz panákot! Szevasz! - És már ment is tovább.

Néztem utána, ő nem fordult vissza többé. Jókora hátából erő sugárzott és szabadság. Szabad ember, mert nincsen semmije. Elveszítette szinte mindenét. Elveszítette társadalmi rendjét, újságját, feleségét, kicsit hazáját is, vagyis hát, azt egy frászt veszítette el. Azt ő már el nem veszítheti, azt őtőle már el nem vehetik, a kultúrát, az irodalmat, a könyveket, a nyelveket, az ő könyvekbe és könyvtárakba kövült ezerszínű és ezerszívű, mégis-egy Közép-Európáját, ezt a félnemzetecskék számára készült szégyenkalodát, ezt az egész csodálatos córeszt, ami ott lesz már vele, vigasztalja, élteti, óvja, bárhová menjen, vetődjön, vitessen a hátralévőben.

Na zdravije, Pali! - bólintottam, és mentem a panákért.