A legtöbbször mindössze egy melltartó meg egy bugyi. De az is megesett, hogy törülközőbe csavarva mutatkozott, amiről Sárosdi, a prózaíró valamiért úgy sejtette, hogy nincs alatta semmi. A szőke ennyire sose vetkőzött le, legalább egy sárga póló mindig rajta maradt.

Beköszöntött az ősz, hirtelen hidegre fordult az idő. Az erkélyen való kávézások és beszélgetések véget értek, Sárosdi mégis egyre többször látta a lányokat. Ebben nyilvánvalóan az is szerepet játszott, hogy onnantól fogva gyakran nézett arrafelé. Megtehette, hiszen amikor az íróasztalához ült, szembekerült nemcsak a saját lakásának ablakával, de a másikkal is, és az utca elég keskeny volt ahhoz, hogy sok mindent lehessen látni. Látta például, hogy a fekete hajú eltűnt, jött viszont helyette egy vörös. Aztán amint alaposan megnézte, észrevette, hogy ez a fekete, csak befestette a haját - avagy korábban volt befestve, és most nem; ezt nem tudta eldönteni. A lány gyakran állt az ablakban, a függönyt nem húzta be, úgy leste az utcát. Pedig azon - legalábbis Sárosdi szerint - nem volt sok látnivaló: unalmas, szűk, koszos belvárosi utca volt. Ennek ellenére a prózaíró is rákapott a bámészkodásra. Hiába szorították olykor a határidők, hosszú perceket, sőt negyedórákat töltött azzal, hogy az íróasztalára támaszkodott, kissé fölemelkedett a székéből, és figyelte, mi történik odakint. Az ablakpárkányhoz nem mert odamenni, tartott tőle, hogy a lányok észreveszik. "Habár - jutott az eszébe -, ha én látom őket, akkor talán ők is engem." Ennek ellenére nem ment közelebb, meglapult az íróasztal biztonságosnak vélt rejtekében.

Egy reggel észrevette, hogy egy vékony, nagyon fiatal barna lány toporog a szemközti ház előtt. Sokáig ott volt, Sárosdi többször is fölpillantott a munkájából, és majdnem egy órán keresztül mindvégig azt látta, hogy a lány izgatottan járkál föl és alá. Majd eltűnt, és a prózaíró legközelebb a jól ismert ablakban pillantotta meg, a vörös (vagy fekete) hajú, valamint a szőke mellett, aki az utóbbi időben nem mutatkozott, most azonban újra itt volt teljes életnagyságban, sőt valamivel nagyobb méretben az eddiginél - fixírozta az íróasztal remélt fedezékéből a lány szokásosnál jobban feszülő sárga pólóját Sárosdi.

Attól kezdve a szemközti ablak sose volt üres: valamelyik lány mindig ott állt mögötte, és közben vagy telefonált, vagy csak egyszerűen bámulta az utcát. Reggelente kávéscsészét lehetett látni a párkányon, olykor pedig azt, hogy az ablaknál állóhoz csatlakozik egy másik (a vörös többnyire törülközőbe csavarva), de nem szólnak egymáshoz semmit, csupán néznek némán kifelé. A prózaíró azt is kifigyelte, hogy időről időre férfiak jelennek meg a szemközti ház előtt, és ugyanolyan izgatottan toporogva várnak a beengedésre, mint hetekkel korábban a vékony, fiatal, barna lány - majd félórával később lehajtott fejjel kilépnek a kapun, és megpróbálnak sietősen eltűnni a sivár, kietlen belvárosi utcában.

Egy sötét, téli napon a közeli boltban Sárosdi ismerős nőt pillantott meg. Kicsit megkésve esett le neki, hogy ez a vörös hajú.

"Kezitcsókolom" - csúszott ki hirtelen, számára is váratlanul a prózaíróból. A lány ránézett. Az utca annyira nem volt keskeny, hogy Sárosdi az ablakból lássa a vonásait, most csodálkozva nézte hát a beesett, szomorú arcot meg a karikás szemeket. "Ismerjük egymást?" - kérdezte a lány, és hangjában kíváncsisággal vegyes aggodalom csengett. A prózaíró megrázta a fejét. "Bocsánat" - motyogta, és a kasszához sietett.