Két évtized nagyon sok. Egész nemzedéknyi idő. Attól tartok, hogy ezúttal már nem mi, hanem a hallgatóink fogják megszabni a megemlékezések érdemi programját. Ha már erről beszélünk: létezik-e 1989-es nemzedék, mondjuk, az 1968-as mintájára? Vagy talán csak veteránok maradtak - azok, akik ott ültek a kerekasztalnál, és annak számos "kisasztalánál"? És most, az évfordulós ünnepségek idején ezek a veteránok a hátsó sorokban fognak meghúzódni, mert mások akarják eljátszani a legfőbb szerepeket? Hova jutottunk az elmúlt húsz esztendőben? Hol tartunk most? Merre haladunk?

Süketek monológja

A mai posztkommunista Közép-Európában leginkább a megosztottság tűnik szembe: az ideológiai, politikai, mentális és materiális polarizáció. Nem alkottunk egyetlen zárt csoportot, hanem széttöredeztünk. Mindenki a saját felfogását dicséri, az ellenfelet a legrosszabb jelzőkkel illeti, a politikai táborok hívei pedig - gyakran nemzeti zászlókat lengetve és hazafias jelszavakat írva a transzparensekre - készek arra, hogy "azokat" egy szál alsóban elűzzék és a föld színéről eltöröljék. A helyzet kényszerétől hajtva az emberek kezükbe veszik sorsuk irányítását (ez Lengyelországban jobban megfigyelhető, mint Magyarországon), és nem tekingetnek minduntalan a kelletlenül vezetőknek nevezett politikusokra. Még az alapvető célok megfogalmazásában is nehéz konszenzusra jutni. A honi bajnokságban a csapatok alegységekre oszlanak: Európa-barát és Európa-ellenes erőkre, föderalistákra és nemzetiekre, globalistákra és alternatívokra (ez utóbbiak egyelőre gyengén játszanak, de gólerős új szerzeményeket igazolnak), klerikálisokra és antiklerikálisokra, baloldalra és jobboldalra. Ez utóbbi kettőt egyébként jóval nehezebb meghatározni, mint évekkel ezelőtt. Láthatjuk, milyen gyakran megesik, hogy egy jobboldali politikai program egy baloldali gazdasági elképzeléssel keveredik - vagy pont fordítva. Végül is elértük azt, amiért harcoltunk: a demokráciát és a pluralizmust. A gond csak az, milyen ezek tartalma és minősége.

Önkritikusan el kell ismerni, hogy nem a legjobb. Dialógus helyett süketek monológja zajlik, beszélgetések helyett morajlást és sivítást hallunk, elborít minket a populista hullám, a demagógia pedig több mint jól érzi magát. De még ennél is roszszabb a helyzet, hiszen mindennapossá váltak a hazugságok és a különféle vádaskodások. Túl nagy a zaj, túlságosan kevés a tartalom, és még azt is kiforgatják, eltorzítják, a politikai játszmákhoz, a folyó ügyekhez, az aktuális frontokhoz igazítják. Az egyes pártok és táborok beásták magukat a saját lövészárkaikba, ahol ellenségképeket kreálnak. Javában virágzik a "pártokrácia", a pártos partikularizmus. Van "Fidesz-Magyarország" és "MSZP-Magyarország", a "Törvény és Igazságosság Lengyelországa" és a "Polgári Platform Lengyelországa", amelyek birkózókként akaszkodnak össze. Kerekasztal helyett, amire mindkét országban olyannyira büszkék voltunk - joggal, mert egyedül mi, lengyelek és magyarok szabadultunk meg ily módon a kommunizmustól - manapság lövészárkokra és barikádokra bukkanunk. Hol - és miért - tévedtünk el?

Hol vannak a "közös értékeink", ha még az általánosan elfogadott, az EU-ban kötelező érvényű európai értékeket, azaz a demokráciát, a közös piacot, az emberi és kisebbségi jogok védelmét, a jogállamiságot is kétségbe vonják odahaza? Ilyen légkörben nemigen jutunk közös nevezőre, hogy mit jelent 1989 öröksége? Egyesek számára maga a kerekasztal "az írástudók árulásának", az elitek összejátszásának, egy odafent szőtt összeesküvésének a szinonimája, s egyáltalán nem valamiféle "történelmi áttörés", "ésszerű kompromisszum" vagy "kialkudott forradalom" (Tőkés Rudolf). Némelyek pontosan azt támadják, amiért Timothy Garton Ash már akkoriban hangosan dicsért minket: a "refolúcióért". Azaz: a reformok olyan mélyrehatóknak bizonyultak, hogy végeredményben jellegüket tekintve forradalmi - egyúttal vérontás nélküli - változásokat eredményeztek. A fanyalgók szerint "nem volt semmiféle forradalom", így most akarnak egyet kirobbantani! Ezért még napjainkban is, húsz évvel a kommunizmus bukása után, eltökélten harcolnak a kommunistákkal - sokkal inkább, mint akkortájt. Olcsó lett a bátorság?

A nyilvánvaló tények dacára egyesek azt mondják, hogy "az átalakulás teljes folyamata tévútnak bizonyult", míg mások méltatják az átalakulást és védelmezik annak vívmányait - csakhogy ők ritkábban szólalnak meg, és kifejezetten defenzívában vannak. Lehet, hogy ezek a félelmek abból fakadnak, hogy pellengérre állítják a változások "haszonélvezőit"? Noha a sikerek, legalábbis anyagi értelemben, vitathatatlanok és szembeszökőek, a közérzetünk rossz, amit a közvélemény-kutatások is alátámasztanak. Mindenfelől frusztrációk, komplexusok törnek ránk, túlérzékenyek vagyunk, beteljesületlen ambíciók gyötörnek, s egymásra zúdítjuk haragunkat. Mindezek alapja oly szerteágazó, a megosztottság pedig annyira mélységes, hogy Lengyelországban nemrég még a Negyedik Köztársaság felépítésére is kísérletet tettek - annak a rendnek a helyébe, ami a kerekasztal nyomán jött létre. Szilárd meggyőződésem, hogy a Fidesz táborában is a lehető leghatározottabban jelen vannak ezek a kísértések. Nálunk ez kudarcba fulladt, Nálatok sikerülhet? S ha igen, mi következik egy ilyen váltásból? Félprezidenciális rendszer? A hatalom központosítása?

Valljuk meg őszintén, ez nem volt mindig így. Sokáig képesek voltunk ugyanazt képviselni legalább a lényegi kérdésekben. Európai polgárokká akartunk válni, együtt törekedtünk a NATO-ba és az Európai Unióba, sőt még itt, földrészünk közepén is együttműködtünk egymással - hol jobban, hol rosszabbul - eme célok érdekében. Csak a 2004-es uniós csatlakozásunkat követően tűnünk ilyen elveszetteknek. Ránk zuhant volna a "szabadság szerencsétlen adománya", ahogyan azt Józef Tischner atya találóan megfogalmazta? Amikor a legfontosabb külső célokat elértük, befejeződött a mozgósítás, és csak saját magunkkal kezdtünk el törődni? Lehet, hogy ez jól is van így, de akkor miért ilyen csúnyán küzdünk és keressük a másikon a fogásokat? Az eddig bölcsen önkorlátozott szabadság átcsapott volna a teljes szabadságba? Ha ez a diagnózis helytálló, akkor közelebb vagyunk az anarchiához, mint az érett demokráciához.

Nem tudja a bal kéz...

Valóban, úgy tűnik, mintha nem a legjobban sáfárkodnánk azzal a szabadsággal, amelyet 1989-ben a zászlajunkra tűztünk. Akkoriban nem tudtunk betelni vele. Most pedig megcsömörlöttünk tőle? Néhányan, szerencsére nem túl sokan, ezen a véleményen vannak. A lassan önálló politikai erő, a Magyar Gárda, készséggel bevezetné a megfelelő rendet. Tény, hogy a gárda csekély létszámú, de jelenléte tetten érhető, és a szlovákokkal kitört legutóbbi vitátok során ez a kérdés szinte elsődlegessé vált, amit én figyelmeztetésnek vennék. A szélsőséges erők létezése nem olyan dolog, amit megengedhetünk magunknak, különösen válság idején. Nem akarunk, és nem is mehetünk ebbe az irányba. Hangosan és nyilvánosan rá kell mutatnunk azokra, akik ilyen veszélyt jelentenek. Az eddig megtett nehéz út, a fájdalmas átalakulás, a menet közben elkövetett hibák miatt a demagógok és a populisták - sajnos - továbbra is jól megvannak minálunk. Ne engedjük hozzájuk csapódni még a nacionalistákat is. És Isten őrizz, ne lőcsöljük át e feladat megoldását kizárólag "Európára". Segíthetnek, de a magunk háza táján nekünk kell söprögetnünk.

Mindenki csak a neki kedves tárgyakról törölgeti a port. A természetes nemzedéki okok folytán is visszavonulóban lévő posztkommunista tábor - amely Magyarországon még együtt van, nálunk viszont elaprózódott és szétszóródott - talán már csak azon elmélkedik, hol és hogyan töltse majd békésen öreg napjait. Bűnök is nyomják a lelkét. Nemcsak a fogantatás miatt. A baloldali választótábor szerint megfeledkezett hagyományos értékeiről és megindult a "washingtoni konszenzus" útján, vagyis átvette a neoliberális receptet. Nálatok Horn alkalmazta a sokkterápiát, nálunk Miller beszélt elsőként az egykulcsos adóról. És milyen az a baloldal, ha élén egy multimilliomos áll, mint amilyen Gyurcsány? Vezetői elhasználódtak, új és karizmatikus személyiségekkel nem álltak elő. A lengyel Új Baloldal még csak gyermekcipőben jár. Noha időnként már hallat magáról, programját tekintve még nem nagyon lehet észrevenni. Az átalakulás kezdetén erős liberálisok most isszák meg a sokkterápiák "levét" (nálunk a Balcerowicz-terv, nálatok a Bokros-csomag). A szabadpiaci globalizáció, amely a rendszerváltás után sokáig uralta nálunk a hivatalos felfogást, napjainkra defenzívába szorult, a neoliberalizmus pedig hátramenetben van.

Épp ezen a téren sorjáznak az alapvető kérdések és kihívások a liberális értelmiség számára: ismerjük el az igazságot, még azon az áron is, hogy hamut szórunk a fejünkre. S alkalomadtán töprengjünk el azon, milyen hibákból vétetett ez a mostani populista hullám. Gyanítom, hogy pontosan ekörül fog zajlani a fő ideológiai küzdelem, amit felerősít majd a jelenlegi világgazdasági krízis. Magyarország nagyobb mértékben függ a multinacionális vállalatoktól, mint térségünkben bárki más, ráadásul Budapest legutóbb 25 milliárd dollárnyi kölcsönt kényszerült felvenni. A lengyelek egyelőre jobban boldogulnak, de - ahogy én látom - a közmegítélés mindkét országban hasonló irányba húz: mindazért, ami velünk az elmúlt két évtizedben történt, elsősorban a liberálisokat és a "posztkomcsikat" kárhoztatják.

A legrosszabb, hogy még mindig inkább hátrafelé tekingetünk, mint előre. Ahelyett, hogy világosan felrajzolnánk jövőképünket és megfogalmaznánk a közös Európában megvalósítandó programunkat, parlagiságunkba húzódunk, és mindent csak a saját horizontunkra szabunk. Épp ezért nem működik a közép-európai együttműködés. Kár érte, mert az erőforrások és az egyéb képességek megvannak, a közös érdekek pedig szerfelett világosnak tűnnek. De tisztában vagyok azzal, hogy bármely varsói felhívás riadalmat okoz Budapesten, Prágában vagy Pozsonyban, hogy mi, lengyelek nem ennek örvén kívánunk-e dominálni térségünkben. Ezért jobb lenne, ha a jelzések délről, s nem északról érkeznének. Nagy kár, hogy ez nem így van. Ehelyett sajnos aktuálisan a "magyar-szlovák fociháború" van terítéken. Idáig jutottunk a közép-európai együttműködés keretében!

Hogyan tovább?

Mértéktelenül sok nálunk az üres gesztus, a semmitmondó retorika és a provincializmus. Túlságosan is kizárólag magunkkal vagyunk elfoglalva. Nyakig merülve a lenini dilemma feloldásába - ki kit győz le: Orbán vagy Gyurcsány, Tusk vagy Kaczynski - túl gyakran veszítjük szem elől a kívül zajló fontos folyamatokat, noha azok a lehető legelevenebben érintenek bennünket is. Milyen legyen a jövendő egyesült Európa? Milyen szerepet töltsön be a globális színtéren, amely az átmeneti egypólusúságtól (az USA mint egyetlen szuperhatalom) mostanság egyértelműen valamiféle új, multipoláris irányba mozdul el (a G8 helyébe a G16, vagy talán a G20 lép)? Nem bánt minket, hogy belesétálunk a történelmünkből mennyire jól ismert és nem kedvelt zsákutcába: rólunk, nélkülünk? Lengyelországban legalább Oroszország és Ukrajna még érzelmeket kelt, Magyarországon viszont talán semmi sem. Összességében: a külvilág nem a mi terepünk. Mintha észre se vennénk a kulcsfontosságú választóvonalat: immár az Európai Unióhoz tartozunk, azaz "Európa minket is jelent", egyúttal pedig - tetszik nekünk vagy sem - a globális folyamatok részesei is vagyunk, ha másért nem, a multinacionális vállalatok piacainkon való jelenléte miatt.

Térségbeli államok vagyunk. Érdekeink nem nyúlnak túl Európán (bár a lengyelek folyton küszködnek a kísértéssel, hogy az Egyesült Államok legközelebbi szövetségesei legyenek). A "kevesebb gesztus és retorika" alapelvét alkalmazva meg kell találnunk a minket illető helyet Európán belül, gondját kell viselnünk, mindenekelőtt pedig törődnünk kell a változatlanul "in statu nascendi" (a születés állapotában levő - a szerk.) közös szervezetünkkel, az Európai Unióval. Vegyük észre, hogy az egykoron előszeretettel hangoztatott jelszavak a csatlakozás után elvesztették vonzerejüket. A magyarok és a lengyelek már tudják, hogy jobb az unión belül lenni, sőt már Orbán se kiáltja, hogy "az unión kívül is van élet". De közvéleményünk továbbra sincs meggyőződve arról, vajon érdemes-e bevezetni az eurót, noha szlovák testvéreink épp most váltottak (korábban a szlovénok). Sok még a tennivaló az "európai fronton", mi viszont csak saját magunkra gondolunk...

Milyen kiutat látok a jelenlegi helyzetből? A látszat ellenére kifejezetten egyszerűt: több Európa, több empátia a szomszédok iránt, több nyugodt párbeszéd egymás között. Csak ennyi, és pontosan ennyi. Attól tartok, még ezt a minimumprogramot sem leszünk képesek teljesíteni. Bárcsak rossz jós lennék...

A szerző a Varsói Egyetem tanára, publicista, diplomata. 1991-98 között Magyarországon szolgált, 2003-tól 2008-ig a Lengyel Köztársaság thaiföldi, Fülöp-szigeteki és mianmari (burmai) nagykövete. Utoljára 2005-ben váltott hasonló cikket Lengyel Lászlóval. A cikkek lengyelül most is a Gazeta Wyborczában jelennek meg.