Gonoszul játszanak veled az évek

és az anyag állapotai. Néha

a múló idő mintha hamuvá

égetne mindent: selymes, szürke porba

markolsz, ha emlékezni próbálsz. Máskor

a szakaszok és korszakok hatalmas,

sötét tömbökként zuhannak eléd,

tagolatlanul, s mint a gránit, oly

keményen. Mindegy: akár így, akár

úgy, azonos a végeredmény. Nem tudsz

mit kezdeni a múlttal - kipereg

az ujjaid közül, vagy elcsúszol

rideg felületén. Száműzöttként élsz

a vak jelenben. Nincs történeted.

 

Télutó

Tárgyát nem ismerő várakozás

hintázik a dermedt bokrokon.

Nincs szava a jövőről. Amorf remény,

mely a homályos emlékkel rokon.

A kövek alatt, a természet álmodó

rétegeiben, az ikrás évgyűrűk között,

ahová a változás sejtése még

az idők kezdetén beköltözött;

a szürke csendben, míg a mutató

a mindenség számlapján araszolva halad,

mint hajnalban a fény, gyűlik az erő,

hogy megismétlődjék az ősmozdulat.

Csengery Kristóf (1957) Zelk Zoltán-díjas.

Legutóbbi könyvét Egy korinthusbeli a metróban címmel 2005-ben adta közre a Ligetnél.

 

Halottak napja

A dűlőút mentén két oldalt az akácok sora.

A föld néma és süket. Kicsavarodott törzsű fák,

betört ablakok. A kút mellett a földön egy

felborult vödör. Nem messze tőle, az oldalára dőlve,

egy döglött kutya. Az őrdomb felé vigyorog.

A kert hátsó szegletében nagyapám alakja mozdul

a diófa alatt. Az ólak reteszét javítgatja,

ellenőrzi a galambdúcokat. Elüldögél kicsit az üres

verandán. A falakból titokzatos zaj szivárog elő.

Filléres regények susogása, kocsmai beszélgetés

hangjai, pohárkoccanás. Elindul végül lassú,

cipekedéshez szokott lépteivel. Az esővizes

hordónál megáll. Tétovázik, nem mer belenézni.

Aztán a víz fölé hajol. Az arca helyén felhők

fodrozta égbolt. A felszín alatt málló falevelek

és egy alumíniumkanál.

Babiczky Tibor (1980) Junior Príma Díjas.

Legutóbbi, Levegővétel című kötete 2007-ben jelent meg az Alexandránál.

 

Az áll most itt

Furcsa angyal volt. Néma lény.

Törzse volt, ága, gyökere.

Egy helyben állt. A fény helyén.

S más angyalok álltak vele.

Tavasszal sűrű lombja lett,

szél bújta a leveleket,

s volt, aki belebújt a szélbe.

Az áll most itt, az beszél félre.

December

Világosodik. Elvonulnak

világgá az álmatlan árnyak.

A végtelen minden oldalról

körbeállja a keskeny ágyat.

A szótlanság szobája körbefordul,

s napra forog, ki merre lát.

A decemberi ablakon betódul

a világosság. Besüt a világ.

Halmai Tamás (1975)

Legutóbbi könyve Közelítések, távlatok

címmel 2008-ban jelent meg a Nap Kiadónál.