A rövid párbeszéd Bergen egyik patinás szállodájának recepciójánál zajlik, néhány kelet-európai újságíró, és a Sonia nevű, egyébként Szerbiából érkezett portáslány között. Soniának - mint később kiderül - csak részben van igaza: Norvégia valóban nem olcsó ugyan, ám mostanában a norvég korona megzuhanása miatt (euróban számolva, a nyugat-európai árakhoz képest) nem is különösebben drága. Bergen pedig így, a turistaszezonon kívül kifejezetten csábító árakat kínál. Mi azonban nem városnézésre jöttünk: az első úti célunk a norvég olajipar fellegvára, Bergentől jó százötven kilométerre, északra.

Hallott már valaki Mongstadról? A furcsa településnév a magyar olvasó számára aligha cseng ismerősen - pedig a Rotterdam után a második legnagyobb olaj- és gázkikötő Európában. Mongstad 1972-ig aprócska, vidám tengerparti falu volt, színes faházakkal, és nyolcvan állandó lakossal. Ma olajtárolók, finomítóüzemek, csővezetékek, mólók és raktárak sorakoznak a parton. Mindez az északi-tengeri olajmezők közelségének a következménye: a falucska mély vizű, széles fjord partján fekszik, ahová még a legnagyobb tankerek is kényelmesen beférnek, és a kitermelés helyszíneit csak nyolc-tíz órányi hajóút választja el a kikötőtől. Ráadásul a helyi "talaj", vagyis a gránit remek olajtároló: a nyersanyagot a sziklába fúrt hatalmas barlangokban raktározzák. Évente több tízmillió tonna olaj érkezik ide, és a legnagyobb európai gázmező csővezetékei is itt érnek véget - Mongstad két évtized alatt az észak-európai szénhidrogénipar fővárosa lett.

Hasonló átalakuláson ment keresztül - történelmi léptékkel nézve ugyanilyen rövid idő alatt - maga Norvégia is. Az önálló államként csupán 1905 óta létező királyság száz év alatt a mélyszegénységből küzdötte fel magát a világ leggazdagabb országai közé. Ez ugyan Skandináviában nem példátlan (vagyis nem lehet mindent az olajra és a gázra fogni), de az tény, hogy a norvég sikerrakéta a tengeri szénhidrogénkincs felfedezése után indult be igazán.

A norvégok gazdagsága szinte kézzelfogható, ám a konkrét jeleit mégis keresni kell. Nincsenek kacsalábon forgó neoreneszánsz paloták, nem jár mindenki Rolls- Royce-szal, nincs minden háztetőn helikopterparkoló. Viszont jó minőségűek az utak, színvonalas és pontos a tömegközlekedés, tiszta a levegő (még a mongstadi olajfinomítónak sincs semmilyen szaga - ezt a tényt a százhalombattaiak bizonyára tudnák értékelni...). A közoktatás ingyenes, és a legjobbak egyike a világon - az iskolarendszert a norvégok a társadalmi különbségek kiegyenlítésére, illetve a bevándorlók integrálására is használják, és mindkét feladat csak úgy oldható meg, ha az állam pénzén minden diák, lakóhelyétől, a bőre színétől és az anyagi helyzetétől függetlenül ugyanazt a minőséget kapja. A norvég egyetemisták fizetnek ugyan tandíjat (a félévente 400 koronás, azaz nagyjából tízezer forintos összeg aligha vágja őket a földhöz), ám a tanulmányaik során adódó kiadásokat olcsó diákhitelből fedezhetik, és a legjobb tanulók számára a kölcsön fele a vizsgák után támogatássá alakul, vagyis csak a másik felét kell kifizetni.

Az is elgondolkodtató, hogy mivel kívánja emlékezetessé tenni a norvég politikai elit a páratlan jólétben töltött évtizedeket. Nem az jutott az eszükbe, hogy felhőkarcolót, Forma-1-es versenypályát vagy gigantikus bevásárlóközpontot építenek - ehelyett gyönyörű, fehér márványból készült operaházat álmodtak az Oslo-fjord partjára, és az épületnek nem csak a külső szépsége példamutató, hanem a belsőépítészeti minősége és az akusztikája is. (Ha valaki megáll a főpályaudvar emeleti ablakánál, és rátekint az Operaenre, további magyarázat nélkül is megérti, hogy mi a bajuk a kritikusoknak a budapesti Nemzetivel vagy a Művészetek Palotájával. Az említett magyar épületek a világon bárhol állhatnának, de valószínűleg sehol nem okoznának katarzist. A norvég Opera viszont csak ott, a város és a fjord találkozásánál nyer értelmet, és egy egész városrésznek - sőt talán magának Oslónak is - új karaktert ad. Nem csoda, hogy pár héttel a megnyitó után máris a világhírű sydney-i operaházzal együtt emlegetik. Mindezt 300 millió dollárból, azaz 60 milliárd forintból hozták ki, miközben a jóval szerényebb nemzetközi reputációjú Művészetek Palotája például nettó 75 milliárdba került.)

A norvég állam nagyvonalúsága nyilvánvalóan az "olajkoronákra" (is) támaszkodik, de szó sincs pénzszórásról. Ez egyébként a norvégokra sem jellemző.

- A tehetősebbek is legfeljebb annyi fényűzést engednek meg maguknak, hogy két hétvégi házikót is fenntartanak: az egyiket nyárra a tengerparton, a másikat télre a hegyekben - meséli Gustav, akivel a StatoilHydro mongstadi vállalati ebédlőjében futottunk össze. A norvég apától és olasz anyától származó fiatalember szerint Norvégiában jók ugyan a fizetések, de azért nem mindegy, hogy az ember hol költi el a pénzét - ő például a Norvegian fapados légitársaság járatait kihasználva a hétvégéket gyakran Budapesten tölti a feleségével, és még mindig jobban jár, mintha otthon bulizna.

Norvégia lakosságát a jelek szerint egyelőre nem viselte meg túlságosan a jólét, a protestáns életfilozófia alapját képező "segíts magadon, az Isten is megsegít" elvnek láthatóan a társadalom minden szintjén jócskán akadnak hívei. Az országot a "talált pénz" felhasználását tekintve két dolog különbözteti meg markánsan a világ más olajmonarchiáitól. Az egyik az innováció, a másik pedig az előrelátás. Az előbbire talán a legjobb példa, hogy ma már az ország második legfontosabb exportcikke az a mélytengeri technológia, amit az extrém körülmények között, olykor több ezer méteres mélységben bányászott energiahordozók felszínre hozásához fejlesztettek ki (ez főleg annak fényében érdekes, hogy Norvégián kívül az öszszes jelentős olaj- és gázexportőr technológiaimportra szorul). A hosszú távú gondolkodást az olajbevételek felhasználása mutatja: a pénzt nem élik fel, hanem (politikai konszenzus alapján) "befektetik a jövőbe", vagyis a kutatásba, az oktatásba és a nyugdíjrendszerbe. Ennek a gyümölcse egy-két évtized múlva érik majd be, amikor az olaj- és gázmezők kiapadnak. A pénzköltés időbeli eltolásának van egy másik jótékony hatása: megakadályozza, hogy a hirtelen a piacra zúduló milliárdok felpörgessék az inflációt. (Persze akad hátrány is: az árfolyam-ingadozások nyomán az állami olajalap olykor hatalmasat bukik, az elmúlt hetekben például állítólag az utóbbi tíz év összes kamatjövedelmét elveszítette).

Az aranytojást tojó StatoilHydro vállalat több mint kétharmada állami kézben van, és ha valamelyik kormány privatizálni akarná, alighanem gyorsan belebukna. Magyar fejjel az is nehezen felfogható, hogy a jelent és a jövőt a szénhidrogéniparra alapozó Norvégia - némiképp paradox, de dicséretes módon - a globális klímavédelemben a legaktívabb szereplők közé tartozik.

- A klímaváltozás megfékezése abszolút prioritás: ez nem a gyerekek vagy az unokák problémája, hanem a miénk. Valószínűleg a legnagyobb kihívás az emberiség történetében, még a veszély nagyságát sem ismerjük, nemhogy a megoldást. Az EU kemény emissziócsökkentési célokat szabott, de Norvégia még tovább ment: az 1990-es szinthez képest 30 százalékkal próbálja visszafogni a saját kibocsátását - hangsúlyozza Erik Solheim környezetvédelmi miniszter, akivel már Oslóban beszélgettünk.

A mosolygós, hátizsákos, tornatanár-külsejű tárcavezető magyarázata szerint a norvég klímaprogram négy elemből áll. A világ ötödik legnagyobb hajós nemzeteként csökkenteni akarják a hajóforgalomból adódó légszennyezést, megpróbálják megóvni az Arktiszt és az Antarktiszt a túlságosan vehemens ökogyarmatosítástól, megoldásokat keresnek a szén-dioxid-fölösleg "eltüntetésére", illetve szorgalmazzák az esőerdők védelmét (a trópusi gyarmatok nélküli országnak egyetlen négyzetcentiméternyi esőerdeje sincs, eddig mégis több mint 600 millió dollárt költött a világ legváltozatosabb természetes élőhelyeinek a megóvására). A zöldminiszter szerint a klímavédelem látszólag csupa költséges korlátozásból áll, a valóságban azonban nagyon hatékonyan segíti az ipar versenyképesebbé válását.

- Érdemes megfigyelni az épp napjainkban a világ vezető autógyárává váló Toyota példáját: ők a 90-es évektől sokat fordítottak arra, hogy elébe menjenek a változásoknak, és ennek most élvezik a hozamát. Közben a vezető helyet átadni kényszerülő General Motors - lobbizással, a politika és a közvélemény megdolgozásával - inkább arra költötte a pénzét, hogy késleltesse a változásokat. Napjainkban mindenki eldöntheti, melyik stratégia bizonyult praktikusabbnak - tárja szét a karját a politikus. Erik Solheim a globális pénzügyi válsággal kapcsolatban is megoszt velünk néhány megfigyelést. Szerinte nem csak az az idea kapott halálos sebet, hogy a piac képes saját magát szabályozni - vele együtt az a gondolat is a sírba szállt, hogy az USA egyedül fenn tudja tartani a világ rendjét. A miniszter úgy látja, a krízis az EU működőképességét is próbára teszi - amit Norvégia egyelőre empatikusan, de kívülről figyel.

Ez a kívülállás mindazonáltal meglehetősen viszonylagos. Lars-Erik Hauge, a külügyminisztérium munkatársa szerint az Európai Gazdasági Térség (EGT) tagjaként a legnyugatibb skandináv állam gyakorlatilag részese az egységes belső piacnak, részt vesz a schengeni együttműködésben, a közös kül- és biztonságpolitikában, a tudományos és a statisztikai kooperációban, a Norvég Alapon és az EGT Finanszírozási Mechanizmuson keresztül a támogatások folyósításában - sőt az uniós szabályok előkészítésében is. Ezen szabályok 90 százaléka azonnal, változtatások nélkül a norvég jogrend része lesz (és általában a maradék is azzá válik némi törvényalkotási kitérők beiktatásával). Hogy ezek után miért nem akarnak a norvégok csatlakozni az EU-hoz, arra többféle magyarázat is létezik. Ám mielőtt ebbe belemennénk, érdemes egy pillanatra megállni a "nem akarnak" állításnál. Norvégia 48:52 arányban utasította el a belépést a népszavazáson, miközben az EU-tag svédek 50,5:49,5 arányban döntöttek a belépés mellett - vagyis a "nem akarás" nem annyira egyértelmű.

Az okokra visszatérve mindenképpen érdemes megemlíteni néhány közkeletű elméletet - az igazság egy-egy töredéke valószínűleg mindegyikben benne van. Az egyik szerint a norvégoknak nem tetszik, hogy - miközben az uniós kassza nettó befizetőjévé válnának - relatíve kis, 4,6 milliós népként csupán mérsékelt beleszólásuk lenne a döntéshozatalba. A másik indok valamivel szofisztikáltabb: a fiatal, csupán a huszadik század eleje óta független (előtte dán, illetve svéd uralom alatt élő) norvég nemzet egyelőre semmilyen nagy testvér gyámkodására nem vágyik, és ragaszkodik hozzá, hogy az életét befolyásoló döntések norvég földön szülessenek. A harmadik verzió a legösszetettebb, de - ha norvég emberekkel beszélgetünk, meggyőződhetünk róla - kétségkívül van támogatottsága. E szerint a helyiek meg vannak győződve róla, hogy a közigazgatásuk, a jogszabályrendszerük, a környezetvédelmi és támogatási gyakorlatuk jobb az EU-énál, ezért a csatlakozást valamiféle visszalépésként élnék meg. A "norvég narancs" az itteniek szemében szebb és édesebb az európainál, nincs értelme lecserélni.

Persze nem magától ilyen, hanem a kitartó és alapos gondozás miatt. Itt van például az oslói repülőtéri gyorsvasút esete, ami remekül illusztrálja, hogyan gondolkodnak a norvégok. A város régi repterét jó tíz éve kinőtték, ezért a létesítmény átköltözött egy volt katonai légibázisra, hatvan kilométerre a fővárostól. Az 1998-ban megnyílt új repteret vonattal és autópályán is el lehet érni, de a város vezetői úgy gondolták: a környezetbarát utazás csak akkor lesz versenyképes, ha egy külön pályát használó gyorsvasutat is építenek - különben azok, akiknek az idő és a kényelem számít, inkább autóval vagy taxival mennek. A koronamilliárdokból elkészült ezüstszínű szuperexpressz csak a két végállomáson áll meg, 19 perc alatt teszi meg az 55 kilométeres utat, és sokkal népszerűbb, mint a buszozás vagy az autózás. Ahogyan egy oslói kormányhivatalnoktól hallottuk: "a költséghatékonyság nem egyértelmű, de vannak más szempontok is: a környezet megérdemel ennyit!".

Na persze - legyinthetnénk erre -, a norvégok megengedhetik maguknak, mert gazdagok.

De azért az utazó fejében ott marad a kétely: talán fordított az összefüggés, és éppen azért gazdagok, mert tudnak vigyázni mindenre, ami az övék.