Miközben hagyományos rangját megőrizték, sőt megerősítették, egyben újabb idők új József Attila-képét is megalkották az elmúlt másfél-két évtized élénk és szabadabb lélegzetű irodalomtudományi kutatásai. 2005-re, a költő centenáriumának az évére a művelt közvélemény számára is bizonyossá vált, hogy a rendszerváltás után felgerjedő trónfosztási kísérletek és a költő árfolyamának a bedöntésére irányuló spekulációk kudarcot vallottak. Mint ahogy az új keletű, konjunkturális ihletésű és gyakran otrombán politikai indokú kisajátítási próbálkozások (ilyen-olyan színű-színegyüttesű zászlókra történő feltűzések) sem tudták kikezdeni a lényeget: József Attila kimagasló irodalomtörténeti jelentőségű, középponti helyzetű és hatásában ma is páratlan poétikai és eszmei teljesítőképességű szerzőként továbbra is velünk marad. Kimeríthetetlenül komplex öröksége minden partikuláris nézőpont fölébe emelkedik.

S aki, éppen súlyánál fogva, általánosabb érvényű, tehát az egész modern magyar irodalomról alkotott képre kiható értelmezések egész skáláját kínálja a szakember számára (lásd például Bókay Antal, Kulcsár Szabó Ernő, Tverdota György, Szőke György publikációit, de Szabolcsi Miklós évtizedeken át készülő monumentális pályarajzának a zárókötetét, az 1998-ban megjelent Kész a leltárt is). Amelyek nem egyszerűen József Attila új képét, hanem egymástól különböző, s gyakran egymással bajosan rokonítható József Attila-képek egész galériáját rajzolták meg.

Mostanra viszont szakmai és olvasói szempontból egyaránt szükségessé vált, hogy a József Attila-kép pluralizálódása, a költő és műve - egyébként indokolt, üdvös és rendkívül izgalmas értelmezési eredményeket hozó - "szétolvasása" mellett (és után) megpróbálkozzunk, mintegy ellensúlyként, az egyensúlyba hozás műveletével, József Attila - mondjuk így - "egybeolvasásával". Erre vállalkozott N. Horváth Béla, aki jó ideje maga is résztvevője ennek a szétolvasási munkának, de aki most - nyilván feltételes és ideiglenes érvénnyel, a szétolvasási folyamatnak mintegy pihenőjeként, ám nagyon is aktuális szükséglettől vezéreltetve és kétségtelen haszonnal - nagymonografikus terjedelemben tett közzé József Attiláról "kritikai életrajzot". Azaz az életet (az élet élményeit és tapasztalatait) és a művet, ha nem is kizárólagosan egymással magyarázó, de mindenképp egymásra vonatkoztató, s egyben a személyes és a költői Én között összefüggések meglétét és fontosságát hangsúlyozó pályarajzot, amelynek előfeltevései között ott szerepel a személyiség hagyományos humanista felfogású (viszonylag szilárd) önazonossága és állandósága is.

Több fontos értelemben is hagyományos alapokon álló munka tehát a monográfia. De több ennél, ugyanis - a gyakoribb elhallgatás vagy polémia helyett - valamiféle párbeszédre, sőt társas viszonyra lép a "szétolvasó" szellemű, a hagyományos előfeltevések lebontásán alapuló értelmezési eljárásokkal. Jegyzeteiben és főszövegének kitérőiben mindvégig gondosan számot ad arról, hogy melyek azok a "posztmodern", "poszthumanista" stb. értelmezések, amelyeknek érvényességét nem tagadja, de amelyekkel a maga pályarajzát és műértelmezését párhuzamba állítja, mintegy józan korrektívaként és jótékony hatású alternatívaként.

A dialogikus vállalkozás siker: minden szakmai szempontból releváns és üdvösen "olvasóbarát" munkát vehetünk kézhez.

Akadémiai, 510 oldal, 3990 forint