Az én járatom buszjárat. Ismerem az utat tavasszal, amikor a nyíló virágok mézédes illata csap be az ablakon, nyáron, amikor a tikkasztó hőségtől a szék támlájához ragadok, ősszel, amikor a saras cipőtalpak nyomait nézegetem, és télen, amikor nem látni ki az ablakon, és a párás üvegre ábrákat rajzolok. És ismerem a buszvezetőket is, akiktől eleinte féltem, akiknél jegyet vettünk, ha a szüleimmel voltam, és csak biccentettünk, ha a nagyszüleimmel utaztam. Aztán jöttek a jegyek, amiket szorítanom kellett, és jöttek a buszvezetők, akik maguk mögé ültettek és szóltak, hogy na, kisfiam, itt kell leszállnod, ott vár a nagymamád. Szerettem őket, mert bíznom kellett bennük. Mást nem is tehettem.

Mígnem iskolás lettem. Onnantól kezdve a bérletet szorítottam. Álltam a buszmegállóban, néztem az egyenesen futó utat, és vártam, hogy felbukkanjon a busz. Hallgattam az embereket. Melósokat, nyugdíjasokat, tanárokat. Ők tanítottak meg panaszkodni. "Botrány, hogy késik a busz." "Botrány, hogy letépik a menetrendet." "Botrány, hogy megrongálják a megállót." "Botrányos állapotban vannak a buszok. "Botrányos állapotban vannak a megállók." Botrány.

Nem telt sok időbe, hogy magam is megtanuljak botránkozni. Annál valamivel több időbe telt, hogy gimnazista legyek és a bérletpénzemet másra költsem. Onnantól lettem részese a botránynak. A botrányok okozójának. Az állam polgárainak. Büszke voltam, hogy jegy nélkül utazom. Hogy lefizetek. Hogy törvényt sértek. Hogy a buszvezető ismer, szeret. Büszke voltam, mert pénzem is maradt, és a kis seggdugaszból végre tökös gyerek lettem.

Bejártam Európa működő nagyvárosait. Éltem Londonban, Párizsban, Berlinben. Utaztam metróin, villamosain, buszain, néztem a jeggyel és bérlettel utazó polgárait, és azokra gondoltam, akik annak idején megtanítottak panaszkodni, akik elfelejtették említeni nekem, hogy a megálló az ő pénzükből épül, és épül újjá. Hogy a buszokat, megállókat ők fizetik. Hogy én fizetem.

A magyar demokrácia húszéves. Pontosan annyi idős, mint amennyi én voltam akkor, amikor leszoktam arról, hogy ne vegyek jegyet. Igaz, nem is tehettem mást. Hiába próbálkoztam volna ezzel Berlinben, vagy Londonban, vagy Párizsban.

Aztán hazatértem. Haza, a vidéki házba. Nem lettem autóvezető és nem lettem gazdag sem. Így aztán busszal közlekedem, így aztán a pénz is számít nekem. Állok a megállóban, és ismét szorítok valamit. A pénzemet. Jó erősen szorítom, ahogyan a melós, a nyugdíjas és a tanár szorítja. Így állunk mi négyen minden reggel. Hárman vásárolni megyünk, egyikünk az iskolába. Ugyanott szállunk le. A menetdíjunk oda-vissza kettőszázötven forint. Lenne. Mert nem veszünk jegyet. Így csupán száznegyven. Ez a csendesár. Hetente ötször tesszük meg ezt az utat. Havonta húszszor. Mi négyen, tizenegyezer-kétszáz forintot teszünk a buszvezető zsebébe, ő pedig naponta száztíz forinttal "segít" ki minket, azaz havonta nyolcezer-nyolcszáz forinttal. Mi, a csendes útitársak öten vagyunk immár. Húszezer forintot tüntetünk el egy hónapban. Kettőszáznegyvenezret egy évben.

De a vonalon negyvennyolc megálló van. Negyvennyolc melós, nyugdíjas, tanár. És én. Százkilencvenkét ember. Az ötszázharminchétezer-hatszáz forint egy hónapban. Hatmillió-négyszázötvenegyezer-kétszáz forint egy évben. És ez csak egy járat. A 8:20-as. A mi járatunk. Mert mindenkinek megvan a járata. És a napi tizennyolc járat negyvennyolc megállójának háromezer-négyszázötvenhat csendes útitársa által okozott kár, 116 121 600, azaz... írja ki betűvel az, aki ráér.

Én nem érek rá. Nekem mennem kell. Hajnali fél öt van. 5:25-kor kezdek. 20:15-kor érek be az utolsó járattal. Buszvezető leszek. Holnap kezdek. Kiszámoltam, hogy mennyit teszek majd el, de nem mondhatom meg. Ha a srácok leadják a drótot, hogy ellenőrök állnak a következő megállóban, majd hátraszólok, hogy legyenek szívesek előre fáradni azok, akiknek gondjuk van a jegyükkel. Akár még félre is állok majd, ha sokan jelentkeznek. És ha mégis rajtakapnak? Majd összedobunk egy új autóra az ellenőrnek. Vagyunk egy páran. Vagy megleckéztetjük egy kicsit. Eltörjük kezit-lábát. Ha pedig az sem segít, legfeljebb kirúgnak. Majd állok a megállóban és szorítom a pénzemet, mint a melós, a nyugdíjas és a tanárnő. Vagy veszek egy biciklit. Az is megoldás. Az én megoldásom. Mert csak az számít.