Ha tényként fogadjuk el azt, hogy a cigányok között nagyobb a bűnelkövetők aránya, mint általában, abból sem következik, hogy a cigány származás oka lenne a bűnelkövetésnek.

A cigánytelepeken előszeretettel razziázó rendőrök ugyanilyen logika alapján razziázhatnának a sípályákon is. Tény ugyanis, hogy a bankrablók szinte mindig viselnek napszemüveget és sapkát is. Ha a sapka és a napszemüveg viselését a bankrablás okának próbálnák beállítani, akkor a sípályán kellene tömegesen igazoltatni. Ugyanez a logika a telepre vezeti a rendfenntartókat razziázni.

A cigánybűnözés fogalom használói sohasem tartották feladatuknak annak értelmezését - tételezzük fel -, hogy vannak a büntetőjognak olyan tényállásai, amelyek elkövetése iránt különösen nagy vonzalmat éreznek cigány honfitársaink, és, hogy e vonzalmaknak oka lenne az ő cigány származásuk. De még ebben az esetben is számolni kellene azzal, hogy más körülmények esetleg még erősebben hatnak a kimutatható magasabb bűnelkövetési arányokra.

Néhány évtizede az amerikai kriminológia is előszeretettel használta a "feketebűnözés" terminológiáját - azzal az apró különbséggel, hogy ott tényszerű adatok is rendelkezésre álltak a bűnelkövetők etnikai és származási összetételéről. A fogalom elég sokat veszített népszerűségéből azután, miután kiderült, hogy az áldozatok között még nagyobb arányban fordulnak elő feketék, mint az elkövetők körében. Ebből az adatból ugyanis olyasmikre lehet következtetni, hogy az amerikai rendőrség mintha túl intenzív bűnüldözői eltökéltséggel akarná kriminalizálni a feketék közötti kapcsolatokat és konfliktusokat; netán arra, hogy a feketék ellen mások által elkövetett bűnesetekkel nem kívánnak oly eltökélten hadakozni, mint a feketebűnözéssel. Mit mondjak, a romáknak az áldozatok közötti arányáról még egyetlen szó nem hangzott el, nemhogy a közéletben, de a kriminológiai és szociológiai szakirodalomban sem. Annyit lehet tudni a kriminológiai adatokból, hogy a rendőrök mindenhol előszeretettel töltik idejüket a romák körében, hogy a romák által sűrűbben lakott megyékben nagyobb a bűnesetek felderítési aránya, amely adatokat összekapcsolva arra lehet következtetni, hogy a romák körében eltöltött idők során valamilyen stiklit mindig sikerül is nekik tulajdonítani.

Ha netán lennének adataink a romák által elkövetett bűnökről, akkor vélelmezhetően összehasonlításokat is végezhetnénk arról, hogy a romák által elkövetett bűnök általi sérelem, mondjuk az anyagi kár, kisebb vagy nagyobb, mint az átlag. Ha netán a romák által okozott kár kisebb mértékéről szóló adat állna a rendelkezésünkre, akkor abból arra kellene következtetnünk, hogy a bűnüldözők nem a súlyosabb bűntények felderítésén fáradoznak, inkább a kisebb, de könnyen leleplezhető eseteknek járnak a végére - hiszen elég hozzá csak a romák körében kutakodni.

És, mit ad isten, a miskolci főrendőr mit nem mond: hogy a bankrablók és a benzinkútkifosztók, nos, azok szerinte nem cigányok. Hogy ezt honnan tudja, azt ne firtassuk - merthogy elkapni őket nem feltétlenül sikerül, amint a romák házaira Molotov-koktélokat dobáló játékos kedvű elkövetők kiléte is egyelőre felderítetlen.

Nevezzük tehát nevén a dolgokat: ha pontos adataink lennének a "cigánybűnözésről", akkor ebből talán kiderülhetne az is, hogy rendünk büszke őrei kevésé profik a nagyobb fajsúlyú bűncselekmények felderítésében és ügyészség-bíróság elé vitelében - ám ezt ellensúlyozandó, különös vonzalmat éreznek arra, hogy a bűnesetek előfordulását a cigányok nyakába varrják. Nem megalapozatlan feltételeznünk, hogy a cigánybűnözésről szóló rendőri megnyilatkozás a rendőri rasszista előítéletesség beismerése és annak elhitetése: ezek már csak ilyenek.

A miskolci főrendőr legnagyobb vétke az, hogy jogalkalmazóként a jogon kívülre helyezte egy probléma megoldásának lehetőségét. Rendőrként neki semmilyen lehetősége és semmilyen jogi felhatalmazása nincs a bűnelkövetők származását firtatni, és semmilyen felhatalmazása nincs arra sem, hogy etnikai alapú jogpolitikát képviseljen a nyilvánosság előtt. A főrendőr egyszerűen kilépett a rá vonatkozó jog keretei közül - amivel saját jogérvényesítő alkalmatlanságát ismerte be. Nem az a legnagyobb baj az ügyben, hogy előítéletekre építő, racionálisan kezelhetetlen, ésszerű következtetésekre alkalmatlan koncepciót képviselt a nyilvánosság előtt - ehhez már sajnos hozzászokhattunk a közhatalom felelős letéteményesei részéről. A legnagyobb baj az, hogy ő maga ismerte be azt, hogy a rá vonatkozó jogszabályok figyelmen kívül hagyásával végzi munkáját és irányítja beosztottjait. Ha a származás ténye, megítélése, számbavétele nem megengedett a rendőri munka anyagi és eljárási szabályai szerint, akkor hasonló körülményeket a jog alkalmazója nem vehet figyelembe jogtalanul a jog alkalmazása során.

A jogtalanság ugyanis kizárólag további jogtalanságot szülhet. Ha a rendőr figyelmen kívül hagyhatja a rá vonatkozó jogszabályokat, akkor semmilyen hivatalos, de akár erkölcsi alapja sem lehet arra, hogy máson számon kérhesse a jogi normáknak való megfelelést. Sem cigányon, sem gádzsón.

Természetesen innen fogva mindez már messze nem a cigánybűnözéssel, vagy akárhogyan a cigánysággal kapcsolatba hozható probléma. Ez a jogállam és az alkotmányosság egészét kikezdő kór megnyilatkozása. Ami nemcsak Miskolcról, annak rendőrkapitányáról, még csak nem is a jogra fittyet hányó más politikusokról, közhatalmi tényezőkről szól. Hanem a hatalom barbarizálódásáról, arról, hogy a köz szolgáinak nem lenne szabad a közjogra fittyet hányó önkényúrrá válniuk egy jogállamban. Függetlenül attól, hogy bármennyire is "igazuk van-e", "jogos problémát vetnek-e fel". Ha ők átléphetik jogos (vagy jogosnak vélt) felháborodásukban, bölcs (vagy ostoba) problémafelvetésükben a rájuk vonatkozó jogszabályokat, akkor bárki felhatalmazva érezheti magát a rá vonatkozó normák be nem tartására. Az adócsaló is, a gyorshajtó is, a televízió-székházat szétverő nemzeti érzelmű "hazafi" is.

Nem tudhatjuk, hogy milyen ember Miskolc főrendőre, de a mellette való tömeges kiállásból arra következtethetünk, hogy köztiszteletben álló, derék emberről van szó. Így, akár a főrendőr védelmében is felhozhatnánk azt, hogy megszólalása nem egyedi, előzmények és precedensek nélküli megnyilatkozás volt: emberünk a mérvadó gyakorlatoknak és a lakossági igényeknek megfelelően szólt akkor, amikor belereccsentett. És ettől, a dolog még sokkal súlyosabb.

Manapság valóban egyre tömegesebbnek tarthatjuk ugyanis azt, hogy a cigányokkal szemben a közhatalom számos képviselője, intézménye megengedi magának, hogy a rá vonatkozó jogi és erkölcsi normákat áthágva igyekezzen már végre odasózni, megregulázni őket. A tételes jog alól mind gyakrabban felmentve érzik magukat az iskolák és a tanárok; a kórházak és az orvosok; a munkaadók és a vállalatok, a kocsmák, a kocsmárosok és kidobóembereik. Sőt, az utóbbi hónapokban a politikusok és a törvényhozók is mintha a legfontosabb feladatuknak a romákkal való kiszúrást és a megregulázásukra való felhatalmazások tárházának bővítését tekintették volna - olykor még az alkotmányellenes törvényi passzusok becikkelyezésének kísérletei árán is.

Úgy tűnik, az össznépi összefogás nem eredménytelen, legalábbis annyiban, hogy hathatósan sikerül a cigányságot az intézményi világon kívülre, annak szintje alá szorítani. A magyar társadalom mintha tudomásul vette volna azt, hogy százezres tömegeire, pláne velük szemben nem érvényesül a törvények hatalma és az intézmények rendje. Mintha csak annyi lenne a megoldandó probléma, hogy, ha ez az intézményes világon kívüli életre való berendezkedés bármiben is sértené a "rendes emberek" világát, akkor jól oda kell sózni, akkor rendre kell szoktatni őket.

Mindez túl jól ismert a magyar társadalom történetéből: Erdei Ferenc ugyanígy jellemezte a két világháború közötti parasztság helyzetét, társadalmi státusát is. És, ha bármit akarunk, bármennyire képesek vagyunk is tanulni a történelemből, akkor nem árt elfeledkeznünk arról, hogy a "paraszt" anno épp olyan társadalmi kategorizáció volt, mint ma a cigány: a büszke, nyakas, kuruc társadalom alatti pária kaszt jelölésére szolgált. Amint, arra sem árt emlékeztetni, hogy a "cigány" az nem etnikai és származási kategória: lehet valakinek szőke haja és árja fehér bőre, de, ha egy elcigányosodott faluban, netán telepen él, kettőnél több gyereke van, érettségije vagy szakmája és munkája sincs - akkor ő a magyar társadalom mérvadó megítélése szerint: cigány. Velünk szemben nem rendes ember.

A "cigánybűnözés" felvetése kapcsán a fő kérdés az: elképzelhető-e, hogy miközben a magyar gazdaság és társadalom mechanizmusai, a politika nyomása igen nagy erővel szorít ki népes tömegeket az intézmények, a jog normáin kívülre, az alá, aközben kényszeríthetők-e az állami erőszak eszközeivel mégiscsak arra ezek a jelentős tömegek, hogy a normáknak megfelelően éljenek?

Nyilvánvalóan nem: a törvényességen kívüli erőszak csak további erőszakot szülhet, a jogon, intézményeken, normákon kívüli lét csak jogsértő és normasértő lét lehet.

És, innen nézvést mégiscsak azt a kérdést kell inkább feltenni, hogy vajon teremtenek-e a jogi és intézményi keretek megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a romák a mérvadó társadalmi normáknak megfelelően rendezzék be életüket. Hogy vajon a mai gazdasági szerkezetben a mai munkajogi és adózási szabályok szerint volna-e lehetőségük legálisan dolgozni? Hogy vajon a mai iskolarendszerben, a mai pedagógiai gyakorlatok mellett, azokból az iskolákból, ahová a cigány gyerekek járnak - volna-e esély jó eredménnyel diplomát szerezni, továbbtanulni, a munkaerőpiacokon elhelyezkedést biztosító végzettséget megszerezni? Hogy vajon a jelenlegi jövedelmeik mellett volna-e esély konszolidált fogyasztási színvonalat biztosítani önmaguknak és gyerekeiknek; a jelenlegi lakáskörülmények mellett volna-e esély rendezett, a társadalmi elvárásoknak megfelelő privát életre berendezkedni? Hogy vannak-e egyáltalán olyan pozitív minták, amelyek követése úgy lehet vonzó számukra, hogy mindezzel a társadalmi normákhoz és elvárásokhoz is közelebb kerülhessenek?

Nos, nemhogy nincsenek meg ezek a feltételek, de még csak gondolatok, elképzelések sincsenek arról, hogy, ugyan mitől is lennének.

E lehetőségekhez képest a cigánybűnözés felvetése igencsak torz politikai reakció: semmi ne változzon, de ezt "azok" a többségnek tetsző módon vegyék tudomásul. A bűnüldözésre és regulázásra fordítandó jelentős állami ráfordításoknak maximum ennyi lehet a hasznuk.

Pedig a kérdés másképpen is felvethető. Mondjuk úgy, hogy ha a mai általános iskolások a jelenlegi arányban és mértékben szorulnak ki a középiskola elvégzéséből és a szakmai végzettség megszerzéséből, ami miatt a jelenlegi mértékben nem jutnak nemhogy jól kereső, hanem egyáltalán bármilyen munkához, akkor a jelenlegi aktív generációknak komolyan aggódniuk kell azért, hogy ki fog elég járulékot befizetni ahhoz, hogy ők majd nyugdíjat kaphassanak. Merthogy, bárki bármennyire utálhatja a cigányokat, a mai cigány gyerekek akkori járulékbefizetései bizonyosan jól jönnek, jönnének majd ahhoz, hogy nyugdíjat is lehessen majd kapni. És ha akkor nem fognak elég járulékot befizetni, sőt, politikai kurzusoktól függően, munkanélküli-ellátásaik vagy börtönőreik fizetése további állami pénzeket fog elvonni, akkor igencsak szomorúak az elkövetkezendő időskorú lakosság jövedelembiztonságának kilátásai.

Mondhatjuk erre azt is, hogy hát általában politikahiányos időket élünk, a magyar gazdaság és társadalom egyetlen problémájára sem ígér racionális, józan választ egyetlen politikai erő sem: miért épp erre kellene? Miért épp ebben a kérdésben merülne fel az, hogy a jogszabályoknak, az intézményes kereteknek, az állami intézmények működésének lehetne úgy is felépülniük, hogy azok megfelelő kereteket teremtsenek, akár ezen túlmutatóan, megfelelő közhangulatokat és közös cselekvéseket erősítsenek meg a felmerülő problémák megoldásához? Miért épp most ne a pótcselekvések határoznák meg a politika arculatát? Csodálkoznunk tehát nincs min...

Legfeljebb azon szoronghatunk, hogy az állami, félállami és államon kívüli erőszak a bűnbaknak kikiáltott csoportok ellenében, a történelemben csak egyetlen perspektivikus megoldást ígért: a "végső megoldást".

A szegénység elleni küzdelemben semmilyen eredményt nem sikerült elérni, jöjjön hát helyette a szegények, köztük a cigányok elleni véres küzdelem. Errefelé tartunk, egyre ostobábban és barbárabban, egyre reménytelenebbül, egyre mélyebbre...

Szégyen.