- Nem egy pályatársa indult gyerekszínészként, tanult drámatagozatos gimnáziumban, ahonnan szinte kínálkozik az út a színiegyetemre. Az ön példája mutatja - mégsem annyira egyszerű.

- Negyedszerre vettek fel, huszonegy évesen. Volt huszonnégy éves, sőt huszonhat éves osztálytársam, nem is egy. Azóta ennek a korcsoportnak már kevesebb az esélye. Mindinkább a tizennyolc-tizenkilenc éveseket veszik fel, a könnyebben tanítható-alakítható, frissen érettségizetteket. De már inkább egy-egy prózai osztályt indítottak évfolyamonként, amelynek a létszámához képest sokszoros volt a túljelentkezés. Ha akkor is elutasítottak volna, elindulok Japánba egy Beatles-emlékzenekarral. Talán ott dobolnék azóta is, vagy pizzafutár lennék Kanadában.

- Másokkal is megesett, hogy nem elsőre jutottak be a színész szakra, vagy egyáltalán nem is jutottak be.

- Időközben elvégeztem azt a Színiakadémiát, amely az akkori Nemzeti Színházhoz tartozott, a későbbi Magyar Színházhoz. Ezt a társulatot a konzervatív színházak között tartják számon. Egyik vizsgánkra meghívtuk Ascher Tamást. Amikor megtudta, hová invitáljuk, azt mondta: - Jaj, köszönöm. Oda nem! - Azt az ízlést én sem tudtam elfogadni. Nem értettük egymás nyelvét. Tehetségtelennek tartottak. Minden évben ki akartak rúgni. Egy Antigoné-jelenetben éppen Kreon voltam, amikor az osztályvezető tanárunk arcán piros foltok jelentek meg, iszonyúan ideges lett, végül azt üvöltötte: - Én ezzel az osztállyal befejeztem! - És csakugyan leadott minket egy kollégájának.

- De szerzett egy oklevelet, amely az úgynevezett "színész II." státus betöltésére jogosít. Élhetett volna vele.

- Keserves sorállás várt azokra is, akiket ott marasztaltak. Még szomorúbb képet mutatott a vidék, ahová többen elmentek szerencsét próbálni. Én nem éreztem erőt hozzá. Inkább Japán. Diplomásan is nehéz sors a vidéki színészé, visszhangtalanul dolgozni. Mindenki budapesti szerződést szeretne. És kivár. Hátha valami csoda történik. Lehetsz tehetséges, ott mégsem figyel rád senki. De amikor a színművészetin negyedévesek voltunk, mégis az ország minden szegletébe küldtünk levelet, nézzenek meg minket. Pontosan negyvenkettőt. Tudom, mert én adtam fel a postán. Csak hárman reagáltak a hívásra. Jordán Tamás, Balikó Tamás és Lukáts Andor.

- De ha az osztályfőnök színházat is igazgat, rendszerint többeket is odavesz. Ahogy Marton László hatuknak is szerződést adott a Vígben. Más kérdés, hogy azóta már ketten megváltak a társulattól. S a vendégtanárokkal is kialakulhatnak szakmai kapcsolatok.

- Nem voltam kedvenc tanítvány. Az öröm, hogy végre felvettek, hamar elillant. Holott olyan kérdéseket tettünk fel, amilyenekre korábban nem oktattak. Ha belépsz egy jelenetbe, honnan jössz, kivel találkoztál előtte, esik-e kint az eső? Vagyis a Sztanyiszlavszkij-módszer is újdonság volt. De napestig próbáltunk, és kevés volt a siker. Egy idő után elment a kedvem, hogy olyan hévvel dolgozzam. Valamiféle tunyaság fogott el. Volt osztálytársam, aki magasztalást kapott akkor is, amikor hullaként cipeltük be. Mégis én jártam jobban. Akit mindig dicsérnek, attól elveszik az önismeret esélyét.

- S az iskola más, mint az élet, a színpad. Amikor kitette a lábát az alma materből, szögesen más színházeszménnyel találkozott.

- Harmadévben odalépett hozzám a büfében Zsótér Sándor. Azzal, hogy a Vígben megy a Kaukázusi krétakör, valaki kiszáll belőle, a helyébe kellene beugrani. Éppen a tizenharmadik előadástól. Eldugták a próbatáblát. Nem tudták, hogy a tizenhárom a szerencseszámom. Mindössze egy délutánunk volt a próbára, de meghatározó élményem lett. Ami addig lényeges volt, mellékes lett. Csak "száraz háztartási keksz" hangon! - idézte valakinek a minősítését a stílusáról. Úgy "fordította le": mintha kimennél, és kérnél húsz deka párizsit a boltban. Szokták mondani, bejön a jelmez, és megvan a figura. Hát ne legyen jelmez! Ne legyen díszlet! Ne legyen helyzet! Ne legyen semmiféle segítség! De legyél ott te. Önazonosan. És tessék! Nagy iskola.

- Mégsem lehet mindenhová átemelni a Zsótér-iskolát. Annak az alakításának, a Harmónia fodrászának, amelyikkel az első szakmai sikerét aratta, igencsak szembeszökő jellegzetességei voltak.

- Jó, nézzük a külsőségeket! Tehát Vili, a fodrász. Volt egy bajuszom, a jelmeztervező találta ki. Hogy dadogott, az benne rejlett a szövegben. Szinte a nyakáig húzza fel a nadrágját, amitől a szára rövid lesz. Nem otthon agyaltam ki. Az ilyesmi megszületik a próbán. Vagy nem születik meg. Még valamit mondok arra, hogyan forrja ki magát egy alakítás. Én nem szeretek utcai ruhában próbálni. Mindig összeszedek ezt-azt a színházban. S a Harmóniában is, a Körmagyarban is végül a próbaruhám lett a jelmezem. Nem az, amit megterveztek. Mindezt a helyzet adja. Ahogy az életben is történik, amikor valamilyen szerepet veszünk fel magunkra. S egy idő múltán aszerint viselkedünk, öltözködünk.

- Az életben? Volt ilyen szerepe is?

- Szerettem volna macsónak tűnni, lazának, magabiztosnak. Próbáltam kialakítani magamból. Voltak is balhés ügyeim.

- Hallottam is, hogy éppen beverték az orrát, amikor végre sikerrrel felvételizett.

- De úgy döntöttem, hogy lerázom magamról ezt a szerepet. Ott tiszta lappal kellett indulni, kivetett volna a közösség. És hajlottam rá, hogy félreértelmezzem a jeleneteket. Mert mindig én akartam lenni a győztes. Amilyennek mutattam magam, sorra olyan szerepeket osztottak rám. Szerencsére megkockáztatták, hogy az a gátlásos fodrász én legyek. Én nem féltem. Tudtam, egy ilyen fiú is megvan bennem. Sőt inkább egy ilyen fiú van bennem. Szinte az utolsó pillanatban kaptam meg.

- Ezt hogyan értsem?

- Mindig valami másra szeretnék rácsodálkozni magamból. Ha nem találok semmi újat, akkor elszalad mellettem a szerep. És kezdett elegem lenni a kis feladatokból. Szoktunk azzal viccelődni, hogy "nincs kis szerep". Persze! "Nincs kis szerep, mert nem vállalom el." De van! Vagy emlegettük az anekdotát Kern Andrásról, aki régebben Rank doktort játszotta a Nórában. Ugye milyen jó Rank doktort játszani? - kérdezte egyszer tőle a címszereplő Takács Kati. Mire azt felelte: a Nórában a Nórát jó játszani. A Rank doktort a Rank doktor című darabban lenne jó. Szóval én már a kínok kínját álltam ki. Ha nem jön a Harmónia, s vele a kritikusok díja, a szakmai elégtétel, akkor...

- Akkor Japán? Egyébként lassan megjött egyfajta népszerűség is, ami keveseknek adatik meg a prózai színészek közül. Olvastam a neten, hogy kislányok várják autogramért a színházi büfében.

- Hol? Igen, a Pestiben a büfén keresztül megyünk ki. Öt-tíz éves kislányok hozzák a jegyüket, hogy írjam alá. Mint Sír Kán. Az ötödik a sorban - Szervét, Kálid, Kamarás, Epres, Varju - a Dzsungel könyvében. De nem erről szól az életem. Még azt sem mondanám, ha kilépek a művészbejárón, máris felkiáltanak: itt az Otyó őrmester! Akit a Tűzvonalban című sorozatban játszom. Megakad rajtam a szemük, nem tudnak hirtelen hová tenni. A Vígszínház és a Pesti Színház előadásait összesen háromszázhaminchétezren látják évente...

- A háziszínpadjukon pedig, ahol kortárs darabokban két főszerepet is kapott, mindössze ezerhatszázan fordulnak meg...

- S egyetlen ötvenperces részét annak a tévésorozatnak a színházi nézőtáborunk többszöröse nézi. A színház már alig népszerűsít. Az idősebb korosztály nehezen is emészti meg. Még próbáltuk a Négy lába van a lónak című előadást, amikor Bárdy György egy taxit hívott. Itt Bárdy György! Kérek egy kocsit a Pesti Színház művészbejárójához. - Milyen telefonszámra? - kérdezett vissza a diszpécser kislány. - Én Bárdy György vagyok. - Igen, értem. De egy telefonszámot kérek. - Mert ő már nem tudta, kivel is beszél. Bárdy akkor lecsapta a kagylót. Amikor pedig levettük a darabot a műsorról, hallottam, megint hív egy taxit. Már mondta a számot, a pontos címet. Két-három évbe telt, de megtanulta a "rendet".

- Julien Sorel alakja szembeötlően más nemzedéki tapasztalatokat tükröz.

- Nem másképpen akarok játszani. Hanem én nem tudok, nem akarok úgy játszani, mint az előző generációk. Más ízlésnek feleltek meg, másképp tanulták a mesterséget. Voltak és vannak színes, ügyes, érdekes színészek. Jaj, mennyi minden van benne! Csak ettől a sok mindentől őt nem látom. Régebben mintha a fejemben kotta lett volna. Itt így, ott úgy, amott szünetet tartok. Ha ezekre figyelek, akkor kívülre kerülök a szerepen. Nem pedig megélem. De ha benne vagyok minden érzelmemmel, gondolatommal, akkor a "kotta" helyett megoldja a lelkem. Persze nem hozom azzal zavarba a partnereimet, hogy ahol az egyik este sírok, a másik estén nevetek. De mindinkább átadom magam a szerepnek. Hagyom, hogy megtörténjen. Találkoztam nézővel, aki megjegyezte: de olyan, mint az életben! Nem is játszik! Sokan nem hiszik, amiben én hiszek. Hogy ennyi elég.

"Szokták mondani, bejön a jelmez, és megvan a figura. Hát ne legyen jelmez! Ne legyen semmiféle segítség!"