A vaskos szemüveg mögött csillogó szemről, a sokatmondón biggyesztett ajakról rögtön láttam, hogy tartogat valami meglepetést.

Kezezés után indítványoztam, keressük föl a Bertrand kávéházat, jókat hallottam a hely felől.

- Bertrand, más néven Lyceum - legyintett kicsit. - Az a Lajosnak volt a törzshelye. Meg a Kalligramosoké. Messze van. Addig itt van ez, biztos, ami biztos.

Azzal a zsebéből két műanyag poharacskát szedett elő, melyek úgy vannak légmentesen lefedve, mint mifelénk a tejfelesdobozok. Csak ezek a pohárkák féldecisek voltak, és borovicska lötyögött bennük.

- Mi ez?

- Panák! - bőgte el magát diadalmasan. - Panák! Az nagyjából annyit tesz: panel. Elem. Alapelem. No, na zdravje!

Felhajtottuk az itókát, tettünk pár métert, elmentünk egy Erotic City és egy Tare Esoterika cégtábla előtt, és már meg is érkeztünk.

- Ez volt az evangélikusok negyede, ott a templom, amott a líceum, azért hívták ezt itt Lyceumnak. Ebbe a kurva jó iskolába járt Jókai annak idején. Vagy Schöpflin Aladár. Meg Peéry Rezső, ha tudod, ki az.

A patinás intézményre, mármint a sörözőre már felhívta a figyelmemet a Magyar Intézet vezetője, Krasztev Péter úr is, akinek vendégszeretetét élvezni volt szerencsém az előző napon. Kedélyes beszélgetésre invitáltak ugyanis ide, a bor és az irodalom kapcsolatáról, Grendel Lajos barátommal, akinek törzshelyére ültünk be másnap tehát, Pali barátommal, egykori kollégámmal, aki hosszú évek óta itt él, Pozsonyban.

Kikértünk két sört, ő még egy borovicskát is, a biztonság miatt.

Kérdeztem, mi van a Masarykról szóló könyvével, amiről tavaly beszélt.

- Megjelent, kérlek szépen - tárta szét kezét.

Mondtam, adjon egy példányt, érdekelne.

- Adok szívesen, ha megtanulsz csehül, ugyanis csehül jelent meg, mert csehül írtam. Jut eszembe, be kell majd mennünk a cseh könyvesboltba, ne felejtsük el.

Éreztem, nem igazán kedvére való a hely, túlságosan úri. Szedelődzködtünk.

- Ez kérlek szépen a Szárazvám - mondta odakinn. - Suché Myto.

Aztán jobbra bökött:

- Ez meg a Szél utca. Itt se bíbelődtek sokat az utcanévvel. Veterná. Itt lakott Jókai, mikor német szóra Pozsonyba küldték. Oda járt a líceumba. És itt volt a Kispipa kocsma az én időmben. Az egy nagyon komoly intézmény volt. Hojjojoj!

Balra tértünk, mert meg akartam nézni a vásárcsarnokot. Ő mondta, hogy nincsen benne semmi, és tényleg nem is volt, hiába próbálkoztak vele, a nép már kiszokott az új, a nagy piacra, és nem lakta be a régi, műemlék házát a kosztnak.

- Na, ez itt a református templom. Más néven magyar templom. Mert a reformátusok mind magyarok, ugye. Az ott az irgalmas kórház és templom, ez az egész meg főtér, egykor kenyérpiac, aztán Hitler tér, aztán Sztálin tér, ahogy kell. Itt volt a Sztálin-szobor is. Most meg SMP, vagyis a Szlovák Nemzeti Fölkelés tere, és az most már marad is egy darabig.

Kiérünk a Frantiskanske namestie-re, vagyis a Franciskánusok terére, onnan pedig az ezzel egybe nyíló főtérre, a Hlavné Namestie-re.

A szépen rendbe szedett házak között egy teljesen romosra lettem figyelmes.

- Nyilván nem dőlt még el, ki a gazdája. Itt reprivatizáció volt, apukám.

A város szívében vásár zajlott éppen. Míg én érdeklődéssel szemléztem a pecsenyéssátrakat, ő meglehetős közönynyel viseltetett a kolbászok, sült tarják, karajok, csülkök, sonkák, sajtok, palacsinták gőzölgő halmai iránt.

De aztán egyszerre izgalomba jött:

- Hriato - hördült fel. - Hriato.

Máris ott állt a pultnál, és komoly arccal magyarázott a túlnan őt kissé hökkenten és ijedten figyelő hölgyeknek. Perc múlva két féldecis üvegpohárral a kezében, diadalmas mosollyal arcán lépett mellém:

- Ezt kóstold meg! Ilyet még nem ittál.

- Mi ez?

- Hriato. A Vág felső részén itták ezt a tutajosok. A fele rum, a másik fele pálinka - nyomta kezembe a forró pohárkát.

- No, de mi úszkál benne? - néztem gyanakodva a gőzölgő italban billegő négy-öt darab, körömnyi, barnás kockácskát.

- Szalonna. Sült szalonna. Pörc. Isteni. No, hajtsd föl! Na zdravje!