Először is a közlés, még mindig a tudósítás. Az Idős asszony, konyhájában (2008) például olyan sokszoknyás, csupa fekete öregasszony létéről értesít, amilyeneket a furcsa, kurta-kövér szoknyájukkal, a fekete fejkendőből kivilágló félszeg félmosolyukkal a nézők ez irányú élményekkel rendelkező része is utoljára ha gyerekkorában látott. Mások meg csak történeti-néprajzi fotókon. Azt, hogy a felvétel gyakorlatilag a pesti agglomerációban, Püspökhatvanban készült tavaly, s hogy a Marika néni nevű modell az ottani szlovák népviselethez ragaszkodik, a könyvvégi eligazító szövegből tudható. Azt azonban, hogy az élet milyen időtávok, milyen civilizációs pólusok között feszül, a fotó mondja el. A konyha nett és korszerű. A beépített szekrénysoron mikrosütő, műanyag edényszárító és sallangtalan, konstruktivista elegancia, amely felett, legfölül már csak dísz néhány kulacs és korsó. A figura azonban maga az élő - mert megbocsátó-lemondó mosolyú, mert munkától-nyavalyáktól görbült ujjú - tradíció. A dokumentáción túli erkölcs és esztétikum. Nem tudható, valójában milyen színű a háttér szekrénysora és csempeborítása, de a képen mindez tapintatosan fehéresszürke, hogy még jobban kiemelje a plasztikusan fekete főszereplőt, aki a weimari fotográfia tárgyilagos monumentalitásával uralja a kompozíciót.

Korniss késői képei egy folyamat beteljesítői. A fotográfus több mint négy évtizede kezdett hozzá, hogy megörökítse a népszokásokból, a viseletekből, a falusi életből mindazt, ami még él, zárt, és hagyomány, és már akkor - harminc, harmincöt éve bemutatott kiállításai és könyvei láttán - megdöbbenve vettük tudomásul, hogy mennyi megörökítendője maradt még. Megdöbbenve, felemelően és lesújtva: katarzissal. Korniss ugyanis az első munkautaktól kezdve nem a szociofotó kérlelhetetlen elszántságával, nem a népfényképezők folklórkáprázatával, s nem a nemzetsiratók nehéz szemrehányásával fotografált a Kárpát-medencében. Azt hiszem, páratlan életművének ez az egyik titka. Két titka van, az egyik bizonyosan az, hogy modelljeit a kezdetektől annyira becsülte, hogy sosem szolgáltatta ki őket semmiféle ideológiának és koncepciónak. Úgy fényképezte a szlovákiai parasztasszonyt, a csökölyi fehér gyászt, Erdély és Bukovina magyar és román falusi népét, ahogyan éltek és dolgoztak, ahogyan látta - és egyre közelebbről és egyre mélyebbre látott.

Ellentétben, a dolgok feszültségében már akkor sem volt hiány. Rettenetes, tengernyi sarakat látott, de bennük oly célirányos-szoknyakímélő lépésű, sikkes, igenis sikkes csizmás asszonyokat, táncházi legényeket, akik uram bocsá' kapatosak és ettől egész közelien emberiek. Jelen volt a gépével bálban, lakodalomban és temetésen, busójáráson és szénaforgatásnál, s mintha minden rítus és archaikus munkafázis csak alkalom lett volna számára szereplőinek megismertetésére. A menyasszony a nógrádi táncban egy pillantás erejéig elbűvölően hamiskás, a székiben megrendülten komoly, majdnem szomorú. A "halott lakodalmán" gyásztól megcsúnyult arcú lányok vonulnak szépséges rimóci népviseletben pazar templomi lobogókkal. A busójárásnak az álarcokkal egyenrangú lényege a szamaragoló kisgyerek, a szénaforgatásnak pedig a parasztlány, aki egészen rokokó hercegnői öltözékben igazán férfikeménységgel fogja a szerszámnyelet.

Az élet súlyos és sokféle lényegének tanúja a Vendégmunkás. Éppen húsz éve egy egész ciklus, egy önálló Korniss-könyv kísérte figyelemmel a Tiszaeszlárról ingázó pesti kubikos létformáit, és az új kötetbe válogatott szemelvények is elegendően szemléltetik a falusi gazda - városi félproletár áthidalandó távolságát. Van fekete vonat kártyázókkal és szemelt rizlinges üveggel, van falusi disznótor asztali bőséggel, van befagyott víz a fűtetlen lakókocsiban és van lakodalom kétháznyi műanyagsátorral. A munkásszálló kinyitott ételszekrényeinek sorozata manierista csendéletek kíméletlenségével és élvetegségével tárja elő a krumpliszemeket és a hagymafejeket. A vendégmunkás, ez az egyetlen főszereplő pedig maga a transzfiguráció. Elesett, kiszolgáltatott, majdnem pária, amikor a csupasz aszfalton térdelve, sután süti a szalonnáját, és mezítlábas, sárba ragadó kubikos egy másik képen, mintha akkor nem ezerkilencszáz-nyolcvankettőt, hanem huszonkettőt írtak volna. De öntudatos, mosolygós gazda a gyümölcsösében, a hit őszinte oszlopa az otthoni úrnapi körmenetben, egy áruházi látogatáskor meg egészen olyan, őszen, öltönyösen, mint egy könnyed, idős gavallér.

Temetés traktorral, 1997

Azt a nehezen felmérhető távolságot, amelyet a vendégmunkás hetente járt be, időközben csaknem minden Korniss-szereplőnek meg kellett tennie. Az utóbbi két évtizedben történtek egyrészt brutálisan bizonyították, hogy a fotográfus valóban az utolsó órákban, az utolsó pillanatokban rögzítette mindazt, ami archaizmusból, tradícióból, ízlésből és életminőségből még örökségként megmaradt, másfelől a hirtelen változások igazolták és honorálták különleges, csak a modelljeinek elkötelezett ábrázolásmódját. Elképzelendő, mit kezdhetett volna a látványból csak szalmakalapot és hímzett mellényt kiexponáló szemlélet a minapi táncházi jelenettel, ahol cigarettareklámos pólóing került a szalmakalap alá, mit a szociofotó a rettenetes Utolsó vacsora-szőnyeg előtt ülő görkorcsolyás bukovinai gyereklánnyal. A koporsót traktor viszi a falusi temetésen, a csángó zarándokok esőben fóliaterítő alól emelik a nehéz lobogót, az öreg, kissé esett parasztember dikója felett angol nyelvű samponreklámok a falon, és Erdélyből Pestre meg Toscanába járnak el dolgozni.

Minden, ami zárt volt, felbomlott, de a traktoron ülő fiatalasszony elragadó. Nemcsak fejkendős, olyan fenséges is, mint egy későgótikus-korareneszánsz északi polgárfeleség. A traktor ütött-kopott, a törékeny arca a koszos üvegen át alig látszik, de a vidám mosolya, a tisztasága a maszatszemcséken át még hitelesebbnek tündököl. Korniss azonban időközben maga is váltott. Hűségét, ha úgy tetszik, kötődését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy jó tíz évvel ezelőtt felismerte, hogy fundamentálisan megváltozott tárgyát, témáját, világát képtelenség változatlan eszközökkel követni, és egy általa sosem művelt műfajra tért át, a beállított fényképezésre. Nagy múltú, mennyiségben felmérhetetlen, a termés minőségét nézve már mérsékelten eredményes, kockázatos fényképészműfajra, amely annyi viselkedésbeli konvenciót, önkéntelen és generációkon át örökölt pózt, pózkényszert sodor magával.

Így maradhatott önmaga. Hiszen ugyanolyan eszközökkel dolgozik, mint eddig. Korábbi, cselekvéssel teli képein is rendre felfedezhette a figyelő tekintet konstruktivitásnak és szürrealitásnak, némi expresszív gesztusnak és tárgyiasságnak - egyszóval az egész művészettörténetnek az ismeretét. Az ismeretét, a szuverén alkalmazását. Ez az életmű másik titka. Mert úgy gazdálkodott Korniss mindig is a szakmai örökséggel, mint a mesterek általában. Ha kellett, felhasználta, de nem tapadt hozzá, még kevésbé utánozta. Ezért nincsenek ilyen-olyan stílusú képei, ezért nincsenek a hosszú pályának stíluskorszakai. Korniss-stílus mindazonáltal egyértelműen van. Nehezen meghatározható, jegyei nem külsődlegesek, gesztusai nem szabadalmazottak. Formai egységben az a fekete-fehér fotózáshoz ragaszkodó következetesség tartja, amely eddig minden remekét meghatározta. Már akkor voltak sikeres színes útikönyvei, amikor ehhez még sem könnyen megszerezhető nyersanyag, sem brillírozó nyomda nem sok volt errefelé, a főművek azonban máig maradtak a monokróm tartományban.

Monokrómok, és végtelenül változatosak. Fekete és fehér drámájával, meg a közöttük lévő szürke fokozatok számtalan árnyalatával teremti meg azt a különös, valamiképpen balladás stílust, amely a legkülönbözőbb tárgyakat, szituációkat és szereplőket vonja magasabb egységbe. Mint tudjuk, vannak derűs balladák is.