Ez a kép megfordítva nehezen képzelhető el. Nem mintha európaiak nem írnának Afrikáról, de előttünk nem tornyosul átmászhatatlannak látszó magas fal. És nem is vagyunk olyan nagyon kíváncsiak a fekete földrészre.

Olvasom a francia nyelven írt afrikai regényeket - Nyugat- és Közép-Afrika hajdani francia gyarmatain, ahol, mint mindenütt a földrészen, sokféle nyelvet beszélő sokféle etnikum él együtt, az írott irodalom nyelve jobbára a francia lett -, bolyongok bozótban, sivatagban, szavannán, trópusi erdőben vagy a nagyváros dzsungelében, sokszor eltévedek; regényhősök vezetnek vissza az ösvényre.

Most azt nézem, milyenek vagyunk mások szemével.

A Pókhálók című regényben - félelmetes történet, végig börtönben játszódik - olvashatjuk ezt a beszélgetést egy rab és az európai szokásokat fölvett foglár között:

- Néha látok nálad egy kis rongyot. Eltakarod vele az orrodat, és belefújsz.

- Az egy zsebkendő, Bissou, egy zsebkendő. Belefújom az orromat.

- Belefújod az orrodat?

- Igen, igen.

- Belefújod az orrodat, és aztán a taknyot a zsebedbe teszed! De miért teszed el a taknyot? Az lenne a grigrid?

Grigri a neve az afrikai talizmánnak.

Ebben a kis párbeszédben minden benne van a civilizációk közötti nagy párbeszéd buktatóiról. A fehér ember orra melléktermékét vasalt, szegéllyel bevarrott kendőcskébe hajtogatja (történetünk a papír zsebkendő kora előtt játszódik), és az így elkészített tárgyegyüttest akkurátusan a zsebébe helyezi. De miért? Mi lehet a célja vele? A fehér ember olyan rejtélyes, soha nem lehet tudni, mit miért csinál. Ahelyett, hogy a taknyot, amely végül is a természet része, egyik orrlikát befogva egy erőteljes kilégzéssel messzire lövellve visszaadná a természetnek, inkább egy kendőcskébe helyezi és megőrzi. Ez az afrikai szemében olyan abszurd, hogy magyarázatot kell keresnie rá. Az ő világképe szerinti logikus megfejtés csakis az lehet, hogy a takonynak rejtett értéke van, mágikus hatalma; különben mi értelme lenne őrizgetni?

A fehérek zsebkendőhasználata mély benyomást gyakorolhatott a feketékre; egy máskor és máshol született, de ugyancsak nyugat-afrikai regényben hasonló csodálkozással emlegetik a szokást.

A fehér ember és az ő egész világa furcsa és érthetetlen, nemegyszer nevetséges. Nézzük egy kicsit Toundi, a fekete kisfiú szemével, aki megszökött otthonról, és a katolikus misszión keresett menedéket.

Gilbert atya azt hiszi, engem a Szentlélek vezetett hozzá. Az igazat megvallva csak azért mentem oda, hogy közelebbről lássam ezt a női ruhába öltözött fehér férfit, akinek a haja a kukoricacső bajszára hasonlít, és aki kicsi, édes, fehér kockákat osztogat a kicsi feketéknek. Fiatal pogányok bandában követtük a misszionáriust, aki házról házra járva biztatta az embereket, hogy csatlakozzanak az új valláshoz. Ismert néhány ndjem szót, de olyan rosszul ejtette ki őket, hogy úgy hangzott, mintha csúnya szavakat mondana. Ezen mindenki jót mulatott, ami némi sikert biztosított neki.

Szegény gyarmatosítók és szellemi előkészítőik, a misszionáriusok el nem tudták képzelni - nyilván meg sem próbálták -, hogy milyen képet festhetnek ők a helybéliek szemében. Efféle gondolat már csak azért sem fordulhatott meg a fejükben, mert nehezükre esett embernek tekinteni a bennszülötteket. Még Isten szolgája is... úgy hajította oda nekünk a kockacukrokat, ahogy a tyúkoknak vetik oda a magot. Komoly csata tört ki, hogy fölhorzsolt térdek, bedagadt szemek és fájdalmas sérülések árán megkaparintsunk egyet az élvezetes fehér kockákból.

Kövessük Toundit. Fölvették boynak, mindenesfiúnak a francia körzetparancsnokhoz, a régió nagy fehér főnökéhez. Egy boynál jobban senki nem lát bele a fehérek életébe. A fiatal Toundi pontosan ebbe fog belehalni az Egy boy élete című klasszikus regényben, miután véletlenül tanúja lett gazdaasszonya házastársi hűtlenségének. Ezt a keserű véget hosszú, félreértések és igazságtalanságok sorozatával tarkított út előzi meg. Toundi - akinek még a nevét sem hagyják meg a gazdái, mert nem hangzik elég ismerősen a fülüknek, és Josephnek szólítják - mindig rettegő tisztelettel figyelte a fehér parancsnokot, akit félelmetesen nagy hatalmú embernek tudott. Mígnem egy napon...

A parancsnok tusolt. Kiszólt a fürdőszoba félig nyitott ajtaján, hogy vigyek oda neki egy üvegcsét az éjjeliszekrényről. Néhány pillanat múlva kopogtattam az ajtaján. A parancsnok rám szólt, hogy lépjek be. Meztelenül állt a tus alatt. Rettentő zavarba jöttem, megtorpantam.

- Idehozod végre azt a flakont? - kiáltott rám.

- ...

- Na de... mi van veled? - kiáltott újra.

- Semmi... semmi... parancsnokom - feleltem kiszáradt torokkal.

Közelebb lépett, és kitépte a flakont a kezemből. Kihátráltam a fürdőszobából, közben ő bizonytalan mozdulatot tett, aztán vállat vont.

Na nem, ez lehetetlen, gondoltam, nyilván rosszul láttam. Egy akkora nagyfőnök, mint a parancsnok, az nem lehet körülmetéletlen!

Csupaszabbnak látszott, mint a honfitársaim, akik a piactéri pocsolyában zavartalanul szoktak fürdőzni. Szóval, gondoltam, ő is olyan, mint a papok, Gilbert atya és Vandermayer atya, meg a Sophie fehér szeretője!

Ettől a felfedezéstől hallatlanul megkönnyebbültem. Valamit kiölt belőlem... Most már nem félek a parancsnoktól. Amikor újra hívott azzal, hogy adjam oda a szandálját, hangja távolinak tűnt, mintha most hallanám először, és azon gondolkodtam, hogy ugyan miért reszkettem eddig tőle.

A fehér férfi nem találhatta ki, mitől döbbent meg a fekete gyerek. Észre sem vette, hogy egy szempillantás alatt vége lett a hatalmának a fiú fölött.

Több leírásban is találkoztam azzal, hogy a fehérek fölényét mágikus hatalommal magyarázzák. Egy kislány, akit megbűvöl a fehér nő varázsa, így írja le első találkozásukat az Európa Afrikából nézve című kötet egyik írásában.

Amikor fölemeltem a fejem, ott állt velem szemben a fehér nő. Mintha rám várna. Teljesen fehér nő volt, mindenütt fehér. Nem emlékszem rá, hogy fel volt-e öltözve vagy sem. Azt hiszem, fel volt, különben másfelé terelődött volna a figyelmem. (...) Ez a fehér nő a tamariszkusz alatt rettenetes félelmet keltett bennem. Nálunk az ördög fehér volt. Tehát ez a fehér nő, aki ott állt velem szemben, és a tetejébe egy tamariszkuszfa alatt, nem lehetett senki más, csak az ördög. Vagy az ördög felesége.

Olvashatunk egészen más viszonyról is feketék és fehérek között, akik kölcsönösen figyelik - esetleg utánozzák - egymást. Így diskurál két helyi fiatalember a városka fehér tanítónőjéről a függetlenség elnyerésének évében:

- Azért én nagyon rokonszenvesnek találom, hogy ennek a keresztény bűnösnek a lánya mindent úgy csinál, ahogyan mi szoktunk: kézzel eszi a rizst, és miután köpött egyet a levegőbe, ugyanabból a közös ibrikből iszik, mint mindenki. Érzem, hogy nemsokára már köszönni is fogok neki, és, ki tudja, talán megdugom.

Bente megint ellenvéleményen volt.

- Ha valaki rosszul őrölt rizst eszik sovány csirkebéllel egy odaégett ciroktól és naplopók hugyától bűzlő kifőzdében, ne keress magasztos okokat, öregem, akkor arról van szó, hogy üres a zsebe.

Az történt ugyanis, hogy a rózsaszín bőrű francia tanítónő beleszeretett az éhenkórász helyi költőbe, és úgy akart élni, ahogyan ő; kapcsolatuk nyílt vállalása egyébként mindkét bőrszínű közösségből heves ellenérzéseket váltott ki. Erről majd még mesélünk, amikor a szerelemre kerül sor.